Tortuga

• Blog oldal
• Archívum
• 

de Haar kastély

Mindent, amit akartam, leírtam róla itt, de most találtam a neten egy érdekességet a kastéllyal kapcsolatban: itt rendezik minden évben a Fantasy fair-t. Érdemes megnézni. És lesz jövőre is!

Főoldalra

Ady

Sötétség van a lelkekben, s a demagógoké az ország, holott Széchenyi István mondotta: világosság kell, és nem gyújtogatás. Hallja meg a magyar társadalom s a magyar értelmiség: elveszünk, ha meg nem komolyodunk, ha elméinket nem tudjuk odaadni az európai gondolkozásrendnek. Minden polgárosodásunk: látszat. Potyemkin-falvak. Le kell győznünk a sötétséget. Helyrehozni, amit a küzdelmes évezred ártott. Törekednünk kell a gazdasági erősödésre. Le kell győznünk a fajtánkban fészkelő irtózatot a kitartástól, gondolkozástól, búvárkodástól. Mert különben sorsunk betelik. ... A bátor szó egyre ritkább itt, a sötétség terjed, az érzelmek mindent száműznek, az ürességek dominálnak, az egyetem rektora rektori székből szónokol tudomány és haladás ellen. Bizony itt a dekadencia és a reakció. Holott nekünk lázasabban kellene dolgozni s intenzívebb intellektuális életet élni, mint akármely más európai népnek. Ha egyáltalában élni akarunk.

NM 1905. május 15., Részlet Az Akadémia díszülése c. cikkéből

Ui. Tulajdonképpen hetek-hónapok óta gyűjtök-görgetek itt piszkozatban pár Ady cikk-részletet, ennek a megszületéséhez most Balázs Eszter: A hazai intellektualizmus-ellenesség szellemi gyökerei című cikke kellett (ÉS, 06.01) Főoldalra

Myrtill

Valamelyik este, vagy másfél hónapja, G-t vártam valahol, és közben szólt a rádió. Egy nőt interjúvoltak, énekesnőt, számomra ismeretlent. Aztán a hírek előtt bejátszották egy számát, és leszakadt az ég: francia sanzon szólt, úgy énekelve, ahogyan azt csak a nagyok tudják, akiknek a lelkéből szól a hang, és amelytől összeszorul a hallgató szíve.

Hazatérvén a rádió honlapjáról kikerestem a nevét, majd a youtube-on a dalait is, pl. ezt itt. Micheller Myrtill volt az interjúalany, jazzénekes, sanzonénekes. A műsorban említette, hogy hol szokott fellépni, Ladó Café, hát a következő alkalommal próbáltam helyet foglalni: teltház volt. Akkor rögtön beírattam magam a két héttel későbbi időpontra, és ezen a héten ennek is eljött az ideje.

Korán mentünk, hátha vacsorázunk is, előtte. A Ladó egy hosszúkás terem, két sorban asztalok, névre szólóan, és a terem végén egy színpad - mint a huszas-harmincas évek Budapestjén... A színpadon már ott ültek a zenészek, próbáltak, bemelegítettek, és Myrtill is feltűnt pár percre a hangosítás beállításához.

Amikor eljött a nyolc óra, elkezdtek zenélni. Eddigre tele lett a hely, és a később jövők a figyelmes, halk pincérek között a vacsorájukkal voltak elfoglalva. A zene ennek megfelelően visszafogott, olyan jó kis vacsorához való aláfestés, először meg is hökkentem, hogy erről  áradoztam G-nek? Baj nem volt vele, az persze igaz, de nem voltak benne sanzonok, hanem zömmel angol nyelvű dalokból állt. Kilenc előtt egy rövid szünetet tartottak, majd belecsaptak a lecsóba. Itt jöttek az egyre jobb számok, a szving, sanzon, kuplé, és végre Myrtill hangja is úgy kezdett szólni, ahogyan azt a rádióban hallottam. A zenészek (Swinguistique zenekar, Pintér Tibor - gitár, Pintér László - gitár, Sárkány Sándor - bőgő, Gálfi Attila - dob), ahogyan azt élőzenénél elvárja az ember, együttéltek az énekesnővel, rendszeres volt a szemkontaktus, az összenevetés. Gálfi folyamatos mosolyán egyszerűen az látszott, hogy remekül érzi magát, és élvezi, amit csinál, az ilyesmi pedig ragadós...

Remek este volt, főként a második része, láttunk egy énekesnőt, aki egyszer díva, másszor könnyűvérű nőcske, megbántott feleség, féltékeny szerető, de mindig finom és könnyed, és egy érzékeny, szolgálatkészen alájátszó, támogató zenekart.

A végére egy másik örökzöld. Volt még ezeken kívül (a linkek itt már nem Myrtillel, mert a dalok a most megjelent lemezén jöttek ki): Puttin' on the Ritz, I love Paris, Párdon (Pintér Tibortól), és a The Other Woman frivolan, kihívón, gyönyörűen.

Ki ne maradjon: az estéhez kellett a Ladó Café is, akik elhitették egy estére, hogy ilyen is lehet(ne) Budapest.

Főoldalra

Kulturkampf

Szerencse, hogy kis hazánkban minden olyan tiszta és átlátható. Csak egy példa (visszautalok a döntéskori rosszmájamra):

Csökkentek a Neo és a Class frekvenciadíjai.

Más. Nehezen, de megálltam, hogy ne szóljak bele a doktori körüli szelekbe, úgyis elmondták mások az én véleményemet is. Most, hogy valószínű vége, csak két gondolat.

1. Minden tiszteletem annak a tudományos életben dolgozó (kb. egy kézen megszámolható) embernek, akik rögtön az elején a saját nevük alatt felemelték szavukat a cím ilyetén történő degradálása, és az egész magyar tudományos élet sárral fröcskölése miatt, nem volt ez rizikó nélküli. Nem is lett követőjük e hétig.

2. Ezzel szemben csókoltatom a professzorok Batthyány-körét (mindent nem írhatok kisbetűvel) a gyors reagálásért, akik amint az ár zúdulni kezdett, azonnal (értsd: ma reggel) kiálltak annak érdekében, hogy legyen egy mérce alkalmazva országon belül. Bátor, dícséretes tett volt, le a kalappal.

Még várom, hogy az állami szintre emelt korrupcióval kapcsolatban is mikor lesznek ilyen finnyásak, fene a türelmes orrukat. Mert a lopás az lopás, akkor is, ha a mi kommunistánk lop.

Főoldalra

Hagyományőrzés

Az úgynevezett Magyar Tudományos Akadémiának különféle című tagjai, tanítványai és aspiránsai bizonyos idő óta igen hasznos munkát végeznek. Arra vállalkoztak tudniillik, hogy egymásról kimutatják, milyen keveset érnek. A nagyközönség természetesen régen tudja, hogy mit ér az Akadémia és a hivatalos magyar tudósvilág, de mégis elismerésreméltó dolog, hogy most már az Akadémia is belátja ezt. A legújabb botrány az, hogy tegnap a Budapesti Filológiai Társaságban, ahol Heinrich Gusztáv elnökölt, Hornyánszky Gyula egy felolvasás keretében kimutatta, hogy Petz Vilmos "Ókori lexikon"-a, melyet az Akadémia megbízásából szerkesztett a jeles tudós, a Lüpke-féle hasonló című német lexikonnak igen értelmetlen, hibás fordítása. Hegedüs István próbálta megvédelmezni Petz Vilmost. Többen fölszólaltak. Bizonyos, hogy lesz az ügynek folytatása is. Ám ez már mind nem lesz érdekes. Kérünk már egy olyan leleplezést, hogy az Akadémia valamelyik tagjának eredeti műve csakugyan eredeti.

Ady Endre

Budapesti Napló 1905. április 13.

Főoldalra

Harminckettő

Ha egy vers jó, márpedig József Attila Születésnapomra című verse nagyon jó, akkor annak az utóélete is szerteágazó: megihlet minden, a harminckettő felé közeledő költőt. Ha már a múltkor olyan jól kitaláltátok, itt egy újabb változat, egy egész más, kevésbé játékos felfogásban. A megfejtés lent, egész lent a kolofónban.

...

Harminckettő hogy telhetett?
Hogy múltak el napok, hetek?
Letelt,
s hitelt

nemigen ad már a jelen.
Nem voltam benne még jelen,
úgy múlt
a múlt,

annyi idő, hogy szinte sok.
De ért már más is, mint e sokk:
hold is,
nap is

pólyálta hűlő életem,
s amit nem tettem, tervezem
e lét
felét

leélve: őrzöm arcomat,
s eleddig nem zuhant sokat
csecsem
becse,

sőt, egy bocsom is van (de szép!),
beszélni is kezd majd ez év
telén
talán,

de hogy mi történt, mire volt jó
harminckét éven át e porhó,
havam,
hevem

hová gomolygott nyomtalan,
és ugyan hol, ha nyoma van,
szivek,
szavak

mélyén mi ülepszik, mi lesz,
így fog eltelni, élni ez?
Vagy túl
a túl

bonyolult léten, túl ezen
egyszercsak majd megérkezem
s ittlétemet
átlátom ott ?!

 

 

 

.

Főoldalra

Karácsony

 

 

A keresztnek felső
ága égre mutat,
nagy örömhírt tudat:
itt van a te utad
a kereszt két karja a légbe szétszalad,
rajta sovány kezek tört vért virágzanak:
vigyázz: őr a lélek, de a test megszakad,
kétfelé visz ösvény s te szabad vagy, szabad
a keresztnek alsó
ága földre mutat:
vesződj: itt áss kutat,
lásd benne arcodat.

(Weöres Sándor: Kereszt-árnykép)

 

 

A csendes éjjel kívánok mindenkinek nagyon boldog karácsonyt, békés ünnepeket, két napi kiszakadást!

 

Főoldalra

R.E.M.

Hát abbahagyják. Kár. Az indoklás szerint nem akarnak belefásulni.

Könyörgöm, ha harmincegy év alatt nem fásultatok bele, akkor majd pont a jövő héten?

EZT választottam tisztelgés-számnak.

 

Főoldalra

Itália 10. nap - Comói tó

Úton a Comói-tó felé.

Milánó nehezen elhagyható, mindenhol építkeztek, a körgyűrűnek az a lehajtója van zárva, amelyik nekünk kell, emiatt vissza a városba, új kísérlet egy sugárirányú úton, majd a teljesen sík tájon megyünk a Villa San Carlo Borromeo felé Senagoba, majd Saronnoba a DiSaronno-művekhez. Két improvizáció, ami nem működött, a villa zárva volt, nemrégen zárt az időszaki kiállítása két olasz divattervező-filmesről, az amarettó-likőrt pedig nem ott gyártják (már), csak egy elosztóraktár van, bolt nincs. De mire ezt felderítettük, elment a délelőtt fele. Közben elmentünk a rosszemlékű Seveso mellett - bár ki tudja, hogy az 1976-os katasztrófa által elindított folyamatoknak, s a kémiai üzemek felülvizsgálatának világszerte, a biztonsági előírások megalkotásának és megkövetelésének, hányan köszönhetik azóta az életüket vagy egészségüket?

Mentünk hát a Cómói tóhoz. Ez a tó egy északnak álló szárú ipszilon, a nyugati ág déli végén van Comó, a keleti ágén Lecco. Közel a svájci határ, mielőtt letértünk volna a sztrádáról, már fenyegettek a vámmal.

Először fel egy darabig a nyugati oldalon, egy több kilométeres és pár rövidebb alagút után meglátjuk a tavat a hatalmas, 1500-2500 méteres hegyek között, a települések általában a parton, de kúsznak fel a hegyoldalra, amíg lehet, teraszokat építve ki a meredélyen. Laglionál megállunk, lemegyünk a tópartra, sétálunk egy darabig, kisebb-nagyobb villák és kertek között, a Clooney-villát távolból meglátva visszafordultunk, majd a közértessel csináltatunk egy szendvicset, megbeszéljük, milyen szép Budapest – ilyeneket már olaszul is megértek, mióta Carlo tirádáit hallgattam, - utána vissza Comóba, ahol a Villa Olmo neoklasszikus épületében La Belle Epocha címmel megnézünk egy kiállítást Giovanni Boldiniról.

Boldini zseniális festő, Ferrarában született 1842-ben, és Párizsban halt meg 1931-ben. A kiállítás az 1870-1910 közötti képeit tartalmazta, a romantikától az impresszionizmusig. Boldini a hetvenes évek elején ment Párizsba, azonnal bekerült a művészeti életbe, bevezették az arisztokrata szalonokba, és ő nagyon jól mozgott ezekben a körökben. Portréi - itt a kiállításon – túlnyomórészt a femme fatale-t ábrázolják, gyönyörű nőket, legyenek azok színésznők vagy contessák. A legtöbb portréja, talán, ahol a modellel volt személyes kapcsolata, egyben jellemrajz az alanyról, megszólalnak és kilépnek a képből. Arcot nagyon tudott rajzolni, élő, eleven, ragyogó szemű arcot, nem csoda, ha nem voltak anyagi és alkotói gondjai. A művei bármilyen szalon falán helyet kaphattak, könnyedek és megragadóak – a Time szerint a „suhanás mestere” volt. És melyik az a nő, aki nem akar magáról ilyen portrét?

Maga a Villa Olmo az egyik legszebbnek mondott villa a Comói-tó környékén, bár a többit nem láttuk, de elhisszük. A szobák, szalonok kialakítása, a freskók, a szobrok, a park, mind ezt támasztják alá.

Este Lecco, a másik tó-ág csücskében. Ipari város, lakótelepekkel, gyárcsarnokokkal, de a tóparton szép városközpont. Este éppen az olasz egység ünnepe volt, két környéki város (az egyik Monza volt) fúvószenekarának és mazsorettjeinek látványos felvonulásával, persze, amikor belecsöppentünk, csakúgy, mint a városkában üdülő és korzózó többi külföldi, nem tudtuk, miért a fesztivál. Más körítés (ünnepi beszéd, zászlófelvonás stb.) egyébként nem volt az eseményt meghirdető plakátok szerint sem. A felvonulás önmagában is nagyon érdekes, mindkét város népviseletes hölgyekkel indított, akik a névtáblát vitték, majd a mazsorettek a város (?) színeiben, utána a tamburmajor, majd a zenészek. Az első két hölgy biztosan olasz volt, de a többiek a multikulturális bevándorlási hatásoknak megfelelően bármely nép tagja lehettek – ez különösen a második városka koromfekete tamburmajorján volt szembeötlő.

Éjjel hatalmas vihar tört a városra, dörgés-villámlás-jégeső, végigpusztította a növényzetet, de reggelre elmúlt – a legvadabb balatoni viharra emlékeztetett a vízszintesig hajlított cédrusokkal, fenyőkkel.

Lépés:12800 (ebből 5200 Leccoban, este).

Főoldalra

Itália 9. nap - Milánó

Pihenős nap ez is, legalábbis annak szánjuk. Milánó olyannyira nem varázsolt el bennünket előző nap délután-este. Túl modern, túl nagy, túl multikulturális, túl üzleties. Azért kinéztük a Sforza-várat, és a Breda Pinakotékát – azaz képtárat.

Először a képtárat terveztük, nehezen találtuk meg, mert a recepción kapott Milánó-térkép lefelejtett utcákat, és az épületek háromdimenziós ábrázolása érdekében feláldozta az érthetőséget. Így elsétálva néhány tucat bank, Prada, meg kisebb cipő- és táskabolt mellett, nagy kanyarral megtaláltuk a képzőművészeti egyetemmel és más kulturális intézményekkel egy épületben a képtárat. Az épület általunk látott része a 17. században alakult ki, négyszögletes palota, középen udvarral, annak közepén szobor (Canova Napóleonja, kezében Viktóriával, a győzelem istennőjével), körben ikeroszlopos galéria, lent is, fent is körbejárható. Az emeleten van a képtár, az udvar körüli helyiségekben. Kezdetben a művészképzéshez szereztek be műalkotásokat, főleg bezárt templomokból, kolostorokból, majd vásároltak is, donációban is hozzájutottak művekhez, végül százegynéhány éve megnyitották a képtárat. Mindenből van egy kevés a XIX. század végéig, onnan egy teremnyi, egy egyben rájuk hagyományozott gyüjtemény Modiglianival, Picassóval, Marinivel. A kialakulás sajátosságánál fogva sok a táblakép, a XII-XVI. századi oltárkép, köztük egy-egy Tintorettó, Veronese, Lotto, Bronzino, Mantegna (tőle a Cristo Morto, megdöbbentő élőben a kép!) stb. Két órát elsétáltunk benne. A legbüszkébbek a Francis Hayez gyűjteményükre, benne A csók című alkotásra, ami valamilyen módon összefonódott a függetlenségi harccal, és a kivívott állami önállóságnak és egységnek is jelképe lett.

Kijőve kerestünk egy kávézót, ahol sütemény is volt.

A vár mellett van egy hatalmas park, tele paddal, sétánnyal, szökőkúttal. Az volt a terv, hogy itt lepihenünk egy órácskát a szieszta idején. A parkban azonban éppen akkor tartották az X-faktor lombardiai válogatóját, mit mondjak, délben még több ezer reményteli énekes ült–sétált-feküdt a fűben, mellükön a sorszámukkal, fejükben zsongó dallamokkal. Letelepedtünk - jobb híján – a fűbe, elég távol a versenyzőktől, de ez sem volt elég, a parkban rajtunk kívül előbb-utóbb a legkevésbé gyanús ember is dalra fakadt. A szomszédunkban két lány a telefonjáról játszotta le a dalt, és énekelték vele, hát nekik estére tuti jól össze volt törve a lelkük.

Végül feladtuk a reménytelen küzdelmet, és besétáltunk a várba. A Sforza-vár több lépésben épült ki, Milánó urai nagy hatalmúak voltak, sok háborút vívtak, a legtöbbet megnyerték,de ellenségük is sok volt. A vár egy hatalmas reneszánsz komplexum a tizenhatodik századból, egyik negyede belsővárként, végső menedékként kialakítva. Az egész körül több, mint tízméteres falak állnak, csipkézett tetejükkel, hatalmas bástyáival uralják a környéket. Belül múzeum, többféle is, egy Michelangelo-szoborral.

Innen elmentünk egy nagyáruházba a Duomo mellé, kicsit tátottuk a szánkat cipő-, ruha- és táska ügyekben, majd megnyugodva hazautaztunk egy kis pihegésre.

Este egy kis közeli kávézóban vacsoráztunk, a nyelvi nehézségek miatt pluszban rendeltünk egy tál salátát is – ez alatt a két és fél hét alatt bizonyosan megduplázom az életemben megevett ruccola mennyiségét. Amikor Francis Mayes könyvében olyan érzékletes leírását adta az általa összerakott toszkán salátáknak, mindben volt ruccola, nekem gőzöm sem volt, mi is az. Szerintem gumipitypang-levél, enyhén keserű, és kazalszám teszik a salátatálra.

Főoldalra

Itália 8. nap - Parma

Nehezen kecmergünk ki a városból, így a megcélzott Certosa di Pavia monostorát pont zárják, mire odaérnénk, ezért kerülünk egyet Párma felé. Ide is délben érkeztünk, a Duomot fél egykor zárják, de éppen befértünk, hatalmas, sötét hajó, alig látható-élvezhető grandiózus tér.

Sétálunk egyet a városban, majd beülünk egy kis kajáldába – pár meleg étel, kávé, italok, szendvicsek a választék, lasagnát választunk mindketten, különfélét. Miközben megterít a kiszolgáló, megkérdezi, honnan jöttünk, majd magyarul folytatja: ő is majdnem oda valósi, Nagyváradról jött ide, társtulajdonosa ennek a üzletnek, olasz a párja. Nem bírja teljesen a magyart, sokszor keresi a szót, de nagyon kedves, és kölcsönösen örülünk egymásnak, itt a messze idegenben. Még nem eresztett gyökeret, idegen neki a környezet, gondolom, van baja az olaszokkal, a hatóságokkal, panaszkodik a bürokráciára, közben jár a keze, kihozza, amit rendeltünk. Az olaszával engem megvesz, dallamos, pergő, mosolygós, kedves a betérőkkel.

Korán megérkezünk Milánóba, a szállásunk kicsit kollégium-jellegű, az éjjel ennek meglesz a böjtje, de most pihegünk egy sort, majd bemetrózunk a városba.

Első a Duomo, benne San Bartolomeo nyúzott szobra, San Carlo Borromeo egyházreformjáról ismertetés jó bőbeszédűen, és csodálatos padló márványból, gyönyörű, hihetetlen mennyiségű színes üvegablak szentekkel, mártírokkal, Jézussal és Máriával. Kívülről hihetetlen gyönyörű, gazdagon csipkézett, felszobrozott-tornyozott fehér márvány, nem csak a homlokzat, hanem körben is.

Utána üzletek, csak kívülről, átvágunk a Galleria Vittorio Emanuelle II-n, ez az a kereszt alaprajzú üvegtetős passzázs, amelyet minden Milánói hírhez vágóképnek használnak. Megkeressük mögötte a Scalát, ez az, amikor valami nem kívülről nagy. Még megcsodáljuk a nosztalgia-tuját, ami menetrendszerűen jár, majd hazamegyünk. Nyolc előtt találunk egy supermercatot, bevásároltunk vacsorára, majd hazafelé elcsábultam egy sörre, G végül egy prosecco mellett döntött, járt hozzájuk egy tálka falatka, majdnem elég is lett volna.

Az éjjel két japán, és két olasz barátkozott a szomszéd erkélyen, kettőig ment a vidámság, akkorra a japánok kidőltek - hál'Istennek - a piától, és végre csend lett.

Ezen a napon 12.600 lépést tettünk.

Főoldalra

Itália 7. nap - Riomaggiore

A napot fürdéssel kezdjük – előtte bereggeliztünk a teraszon, a túloldali hegy mögül még nem kelt fel a nap, balra a kopár hegycsúcson felhők gyülekeznek, de nem közelednek. G kiül a kövekre, amíg úszom, majd süttetjük még magunkat, amíg el nem takarják a felhők a napot. Rajtam semmit nem fog, G lába leég. Hazamegyünk, én alszom, G olvas, majd én is csatlakozom. A felhők közül néha kisüt a nap, de nincs hűvös, elviselhető kint. Később felkerekedünk, elvégre innen indul a szerelmesek útja át a szomszédos Manarolába. A bejáratnál látjuk, fizetős az út, egy napra lehet megváltani a belépőt, de sokan kombinált jeggyel érkeznek: hajó- vagy vonatjegyhez kapható a belépő.

Az út egyébként másfél kilométer, a tenger feletti széles sétányon vannak rajtunk kívül is, de ez semmi ahhoz képest, amikor a délelőtti hajók kikötöttek, és a leszálló 150-200 ember nekilendült.

Az út eredetileg Manaroláig tartott, de az üzlet az üzlet, már összeköti az összes falut. A korlátokon, a sziklaomlás ellen védő acélháló feszítősodronyain, minden leképzelhető helyen lakatok lógnak, az örök szerelmet és a reménybeli visszatérést jelképezve. Az út vagy kétszáz méteren egy galériában vezet, a boltívek között padok, a falon szívek, karcolások, tiámók és nevek, valamint egy tábla a Beatles-fiúk ismert zebrán-átsétálós sziluettjével, mert ők is jártak itt.

Nem lakatolunk, nem karcolunk, csak megállunk a korlátra támaszkodva a tenger fölött, nézzük a vakító napfényben csíkot húzó hajókat, és a lenti sziklákon megtörő vizet, majd készítünk egy közös képet.

A szomszéd kisváros a miénk másolata, keskeny, meredek völgy két oldalára felfutó házak, girbegurba utcák, az egyetlen különbség, hogy a vasútállomás egy háromszáz méternyire lévő, aluljárón megközelíthető szomszédos völgyben van.

Este leugrunk az egyik pizzériába, és hazaviszünk két szeletet, meg valami rántott rákfalatkákat, és köszönjük, jól vagyunk.

Ezen a napon 5.200 lépést tettünk meg.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Főoldalra

Itália 6. nap - Collodi, Lucca, Pisa

Irány Cinque Terre, de előtte útbaesik Lucca és (kis jóindulattal) Pisa is – ha már erre járunk, lássunk egy igazán ferde tornyot is.

De legelőször Collodi – mert lejöttünk a sztrádáról, azon nem látni semmit. Luccától alig tíz kilométerre van a kisváros, már messziről látszik, felhívja magára a figyelmet. Jól ki is van táblázva, hogy a gyerekek odakényszerítsék a szülőket. Itt született Carlo Collodi, valamennyit élt is itt, a Pinocchio megalkotója – ma a kisváros ebből él. Hatalmas Pinocchio-park várja az érdeklődőket, ezt kihagytuk, bár a kacagásból és a kihallatszó hangokból ítélve jó volt bent a hangulat – olyan vásári vitézjánosos. A belépő érvényes a közeli lepkeházba is, ahol trópusi lepkék tenyésznek, de ez is kevés volt. Inkább felnéztünk a hegyre, és ott láttuk a XII-XV. századi városkát érintetlen szépségében, és úgy döntöttünk, ez inkább megéri a fáradságot. Mi tagadás, fáradság, az volt, mire a meredek hegyet megmásztuk, és onnan tekintettünk le a Luccát övező dombokra.

A régi városka alatt, az új felett egy barokk kastély homlokzata emelkedik, előtte romantikus, lépcsőzetes elrendezésű, szökőkutakkal gazdag kerttel, Collodi legalsó utcájából pont elláttunk az épület felett, egy szintben voltunk az oromzaton álló szobrokkal. A város közepén még megvan, és használják a közkutat, mellette három, vízzel teli medence a mosáshoz, a víz jéghideg, milyen is lenne, a már kimosott, de öblítésre váró ruhák egy lavórban ott álltak a szélén. Éppen dél volt, menni kellett tálalni... Ezzel együtt minden házban ott a víz és a villany, no meg a csatorna. Sok helyütt, ahol ilyen nehéz a terep, mint Collodiban, helyenként falon kívül, az utcán futnak a vezetékek, a fal szegletében, amennyire lehet, védve a sérüléstől (nagynyomású műanyagcsővel szerelve, aztán egyszercsak vagy nyolc leágazás egy csokorban, mindegyiken pillangószelep, és már fordul is be a lakásba. A tálalást nem véletlen mondtam, minden lakásból, házból az ebéd kísérőzajai hallatszottak, volt, ahol láttuk is a családot az asztal körül. Collodi a rögtönzéseink legsikeresebb darabja volt, engedtünk a látványnak, és nem bántuk meg.

Ide már közel van Lucca. A város nagy területen fekszik, a belvárosát viszont egy tizennyolcadik századi erődfal veszi körül, amelyik nagyon jól látható mindenfelől, ugyanis több tíz méterre kitakarították építésekor a környezetét, és ez azóta sem épült be. A belvárost így a falakon kívül hatalmas zöldterület is övezi, különösen, hogy az erődítmény megépítése pillanatában elavult, sosem használták, és a sáncok teteje csupa fa és liget. A városba a várkapukon keresztül lehet bejutni.

Lucca római alapokon épült, 180 körül alapították, és a főtere ma is az egykori Fórum helyén áll. Legérdekesebb tere is a római korhoz kötődik. 1830-ban az akkori uralkodó úgy döntött, felszámolja a nyomornegyedet. A bontás során derült ki, hogy a negyed körüli házak az egykori amfiteátrum falainak felhasználásával (sőt, a falakra) épültek, így a kinyitott tér követi az amfiteátrum alaprajzát. A térre az amfiteátrum kapuin léphetünk be, amelyeken a küzdőtérre beengedték a szereplőket...

Luccában született és élt Puccini, XV. századi szülőháza ma múzeum, előtte a kis, jellegzetesen olasz téren ül a karosszékben. Mögötte trattoria, a balján kávézó terasza, életében is nagy életművész volt, ma is az :). A cukrászda is tele volt Puccini-képekkel, plakátokkal, amelybe az amfiteátrum után bementünk egy kávéra.

A Dóm még nem volt nyitva (a templomokat általában 12-15 között bezárják, alig van kivétel ez alól), így csak körbejártuk, a XI. századból való, Campaniléje korábbi.

A homlokzatán árkádsor, amelynek valamennyi oszlopa más és más.

 

 

 

Egy fagyi a kocsi felé, majd irány Pisa. G szerint nem mehetünk el úgy a ferde torony mellett pár kilométerrel, hogy ne néznénk meg, és ettől a véleményétől az árnyékban harmincöt fokos hőség sem tántorította el. Így viszont, mire odaértünk, ott már minden nyitva volt.

A városban csak a Campo del Miracolira (Csodák mezejére) mentünk, azon áll a Duomo, a Battistero (a keresztelőkápolna) és a ferde torony. Fel nem másztunk rá, de a két másik épületet megnéztük belülről is. A Duomo apszisának mozaik trónoló Krisztusa 1302-ből való, Cimabue műve, a szószék faragásait pedig órákig tartana végignézni (Pisano műve 1310 körülről), ha egyáltalán hozzáférne az ember a csoportoktól.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Estére Cinque Terre, Riomaggiore, itt van a szállásunk. Pisa után nem sokkal a tengerparton vezet az út, hőség, tömeg és autók, vasárnap délután van, a közeli városokból aki teheti, itt tölti az időt a Tirrén-tenger partján. Valamiért nem állunk meg, inkább beljebb menekülünk egy másik útra. Elmegyünk Carrara közelében, jobbra a hegyeken hatalmas, lépcsőzetes sebek, fehérek, sárgák, vörösek, van, amelyik látogatható is, de nem vasárnap. A kibányászott termékekkel, hatalmas kőtömbökkel, lapokkal, mindenféle méretű és vastagságú burkoló- és építőanyagokkal folyamatosan találkozunk, az út a kereskedők, raktárak között vezet. La Spezia körül a gps is meghülyül, keringünk egy keveset, majd elindulunk a korábban a világtól elzárt, a tengerpart felé eső sziklákon megtelepedett öt falu földje felé. A legdélibb közülük Riomaggiore, amelyik két szomszédos völgyet foglal el, teljesen beépítve a köztes hegyet is, a tetejét megkoronázva egy festői várrommal. Megközelítése szerpentinen, sorompókon át – bérelt parkolónk van, ahonnan 20 perc séta a kofferekkel. Séta? Több emeletet le és fel, ősi lépcsőkön vonszolva a pakkot. A végén egy szűk utcából nyíló lakás, amelynek túloldali terasza a tenger felett van vagy hat szinttel – fölöttünk legalább további ugyanennyi emelet, és legfölül a vár romjai.

Megállapítom, hogy ez a széplábú nők földje, mert aki itt naponta kétszer elmegy a boltba, vagy a vonathoz, annak fejlett vádlija lesz. A vonat egyébként nagyon jó alternatíva a megközelítésre, Genova-La Spezia között jár, valamivel a tengerszint felett át van fúrva az egész part, az öblökben, ahol a városkák vannak, ott kibukkan a felszínre, de útközben, az alagút galériás boltívein keresztül néhol egy-egy villanásra látszik a tenger. Alattunk is elment valahol, mert hallottuk a dübörgést néha.

Gyors fürdés, a víz mély, kellemesen meleg és hihetetlenül sötétkék, nem is akarok kijönni belőle. Este felderítjük a környéket, bevásárolunk reggelire, majd kiválasztunk egy halvendéglőt – kalamárit eszünk és kardhalat. Az este hátralévő részét a teraszon töltjük, alattunk hullámok verik a partot, egy ember a horgait igazgatja (csomóban van neki vagy száz), messziről zsibong a főutca zaja.

Ezen a napon 12.400 lépést számoltunk.

 

Főoldalra

Sir Walter Scott

Edinborough fotók

Edinburgh, 1771. augusztus 15. – Abbotsford, 1832. szeptember 21

 

 

 

 

 

 

 

 

..

 

 

 

 

 

 

 

 

..

 

Főoldalra

Itália 4-5. nap Firenze - 3.

(Képekkel)

Reggel a szokásos beszélgetős reggeli után tíz előtt a Duomonál vagyunk, nyitás előtt 5 perccel beállva kb 150.-nek. Így az első beeresztésben benne voltunk. A Duomo belseje csalódás, a falak belül is márványból, díszítés, freskó sehol, csak a kupola belsejében. Ott mindjárt az utolsó ítélet Vasaritól. Nem tudom, figyeltétek-e már, de az utolsó ítéletet ábrázoló képeken – és ez így volt már Giottónál a padovai Capelle degli Scroveniben is – a mennyország és a pokol közül mindig az utóbbi van tele élettel, mozgalmassággal, történéssel (és mintha a társaság sem tűnne olyan unalmasnak). Vasari sem látta ezt másképp, látványos, színes, sokszereplős, a Brunelleschi-kupola adottságait, arányait kihasználó freskót készített – már amennyire ez innen lentről, és az oltártól eléggé kiszorított pozícióból látható volt.

A falakon kívül a padló is márvány, aprómintás berakással készült az egész, nagyon látványos.

Kijőve én még bepróbálkozom a kupola alá jutni, de nem lágyul meg a cerberus szíve, elhajt -az olaszokat bezzeg beengedi imádkozni.

Innen útba ejtjük a Signoriát, a teret, ahol Savonarola ( a mai Neptun-kút helyén) megégett bűneiért, megnézzük a császárszobrokat és Cellini Perseusát, kicsit sajnálkozunk – mert ki kell hagynunk -az esti André Rieu-koncerten, ami ingyenes és a téren már állítják a színpadot hozzá, végigsétálunk az Uffizi udvarán, megállapítjuk, a mozdulat-művészek nem sokat változtak hét év alatt, csak Mona Lisa vett ki mára szabadnapot, felmegyünk a Ponte Vecchióra, ahol már rég nem az aranyművesek, hanem az ékszerkereskedők tartanak üzletet, a portálon és az üzlet berendezésén messziről látszik a megcélzott közönség (pénztárca-vastagság szerint osztályozva), azért kinézünk ezt-azt, majd megnyugodva továbbállunk a Santa Maria del Carmine templom felé.

Itt van ugyanis a Brancacci-kápolna, a már látott, de feledhetetlen freskóival, a Masolino-Masaccio-Lippi alkotóhárma által készített művekkel. A freskókról meg nem mondanánk, hogy a XIV. században készültek, legalábbis Masaccio műveiről. Képei tele vannak érzelemmel, szerkesztése a középpontra irányítja a figyelmet, Masolino sematikus ábrázolásival összehasonlítva szembeszökő a különbség. Masaccio halála miatt befejezetlenül maradt a Szent Péter a proconzul előtt című freskó, amelyet Lippi fejezett be évtizedekkel később, firenzei épületeket festve a háttérbe, a képe tele izgalommal, feszültséggel.

A Pitti-palota felé vettük az irányt. Bent már körülnéztünk, most nem akartunk bemenni a képtárába – amelyik egyébként érdemes a látogatásra, hanem a kertjét akartuk meglátogatni. A kertet, amelyik egyike Firenze nagy, egyben hagyott, gondozott főúri kertjének.

A Pitti palota a nagyravágyás, és a forgandó szerencse jelképe is lehetne. Nevét arról a bankárról kapta, aki elkezdte az építését, megmutatni szándékozván, hogy az ő gazdagsága, családjának hatalma is van akkora, mint a Medicieké. Száz évvel később a Mediciek megvették az elszegényedett (csődbe ment) leszármazottaktól a befejezetlen épületet, és befejezték azt, sőt, a család bele is költözött, majd utánuk Firenze mindenkori ura lakta. Ma a palotában több állandó kiállítás is található. A műkincsek között Botticellitől Rafaellóig sok érték található, ezek a Mediciek, illetve a Habsburg-Lotharingiai ház gyűjtéséből valók. Van ezenkívül kosztümkiállítás, ezüstművek, kincstár, modern képtár, stb.

A kert. A kert a palota mögött kezdődik, a hátranyúló két épületszárny között, a műbarlang két oldalán vezetnek fel az udvarról a lépcsők a rendezett díszkertbe. Feljebb haladva a díszkertet felváltja a sétányok és ligetek sora, a Ciprusok sétányát, amelyik több száz méter hosszú, és szobrok szegélyezik, az 1600-as években létesítették. A kert több, mint kétszáz éve nyitott a közönség előtt. A park felfut a Boboli-domb oldalára, egészen annak tetejéig, ahol kis rózsapark fogad, kilátás a toszkán dombokra, villákra és olajligetekre, valamint az Orangerie-ben egy porcelánkiállítás. Sevres-i, bécsi, meisseni és cseh porcelánok vannak kiállítva, itt láttam egy olyan kagylókínáló állványt, amelyből kiderült számomra, Sevres-ben is tudtak finom, könnyed, elegáns porcelánt készíteni (mert a többi kiállított edény a birodalmi nagyságot, a gloryt volt hivatva jelezni, formájával, díszítésével egyaránt).

A jegyünk még egy kertre szólt, amelyik a Bobolitól az Arnó felé esett, így arrafelé mentünk vissza a városba, a Biardini-palota parkján keresztül. A Mediciek számára 1590-ben épült Fortezzán (erődítményen) keresztül lehetett átmenni a palotához. A kert a Boboli-domb város felőli oldalán épült, tele lépcsővel, hortenziákkal, szobrokkal, vadregényes ösvényekkel, patakkal, évszakokra osztott virágágyásokkal, pihenőkkel, és a belépéskor Firenze panorámájával a lábunk alatt.

Már erősen csatlakozásunk volt egy kávéhoz, és leülve megállapítottuk, meg is éheztünk .Egy modern kisvendéglőt választottunk, a teraszon nem volt hely, hát bementünk, meglepő dekorációja majdnem megfutamított bennünket, de győzött az éhség. A pesztós gnocchi önmagáért beszélt, a Cézár-saláta pedig az otthon megszokottól eltérően ízletes, friss húsokból és zöldségekből, salátákból volt összerakva, kenyérkocka nélkül, alig bírkóztunk meg vele ketten. A pincér pedig eligazított bennünket Fiesole felé.

Busszal mentünk ki Fiesoléba, egy alig tíz kilométerre lévő kisvárosba, amelyik etruszk alapokon épült, majd rómaivá vált, hatalmas színházzal, romkerttel, fent a hegyen, Firenze a lábunk alatt, toszkán dombok, villák és olajligetek körben. A városkát bejártuk, amennyire lehetett, és még egy fotókiállítást is megnéztünk a főtéren (miközben körülöttünk gyülekezett a násznép egy esküvőhöz, némelyikük igen extra ruhakölteményben). A képek egyébként nem voltak jó, egy olyan sem volt köztük, amelyik bármilyen okból kiállításra való, talán csak a hely szülötte jogán kerültek ki.

Hazafelé igyekeznünk kellett, az esti program miatt. A békávéhoz szokott mentalitásunk elfeledtette, hogy ott az automatából vásárolt jegy 90 percig érvényes, így átszállva újra kezeltünk, csak hazaérve jutott eszünkbe, hogy nem kellett volna.

A lépésszámláló, amelyet végre az övemen, és nem a táskában hordtunk, 15 ezer felett mutatott ekkor...

Az esti program egy közeli városkában, Sieciben volt, a helyi templom fesztiváljának záróakkordjaként egy evős-ivós-adakozós összejövetel, a házigazdánk hívott meg (asszem ez nagy megtiszteltetés), ő onnan származik, ezért mentek. A meghívást köszönettel elfogadtuk, vittek-hoztak minket, a fogyasztást ki-ki alapon intéztük, és megismerkedtünk a rokonsággal, a 93 éves nagynénivel (én hetvenen szeretnék úgy kinézni), és a – mondtam már? - Hollandiából ide férjhez ment feleség barátnőivel. A nyolcszemélyes asztalnál ült három olasz, három holland, két magyar, és ebből ketten tudtak, hárman értettek angolul – a viszonyokat tekintve magamat a tudtak sorba soroltam :). Nehezen indult a beszélgetés, de aztán belelendültünk, a férj nagybátyjáról, Carlóról kiderült, a hatvanas években sokat járt hazánkban, csajozni, viszont csak olaszul tud, de a száját becsukni nem tudja, mit jelent. Így beszélgettünk a vallásról (a fesztivál és a VIII-XI. Századi templom kapcsán), az osztrák-magyar monarchiáról, kereszténydemokratákról, meg még ki tudja mikről. Éjfél felé indultunk haza, nagyon jó hangulatban, a háziak még el akartak vinni minket fagyizni, kiköszörülendő a San Marco téri csorbát, de azt már nem tudtuk volna hova tenni, így hazamentünk. Otthon még megnéztük a pincét – a házigazda nagyon lelkesen beszélt róla, mint a családi ékszert, úgy mutatta, a feleség pedig a szintén több száz évre visszavezethető kemencét, amelyben ő is szokott sütni, pizzát, kenyeret.

Másnap reggel nagyon sajnáltuk, amikor reggeli után el kellett indulnunk Lucca felé.

Főoldalra

Itália 4-5. nap - Firenze 2.

(Képekkel)

A kápolnák után a Duomot terveztük, de ott is órás sor állt, majd reggel, halasztottuk könnyedén, ha már így benne vagyunk.

A Santa Maria del Novella templomhoz (a neve ne tévesszen meg, 1300 körül épült dominikánus templomról van szó) mentünk, a főpályaudvarral szemben áll. A homlokzata befejezett, fehér és sötét márvánnyal jellegzetes csíkos mintát alakítottak ki rajta. A bejárata a sírkert felől van, bent a Strozziak síremlékével, és Filippino Lippi sérült, szépen restaurált (de ki nem pótolt) freskóival.

Ennyi kultúra után megéhezve a Mercato Centrale hatalmas piaccsarnoka felé vettük az utat. A földszinten a gyümölcs-, zöldség-, ha- és húsárusok mellett falatozók is találhatók, mindenféle lasagna, sülthús malacpecsenye kapható – és mindezt ülve, ez maga volt a mennyország ennyi mászkálás után. És a toszkán piac választéka, ismeretlen (számomra ismeretlen) gyümölcsei-zöldségei, és az a rengeteg fajta hal, rák, kagyló, kalamári, mindig lenyűgöz. Ilyen marha-florentint pedig, mint itt két helyen is, még sosem láttam...

Most normál körülmények között a közeli parkban egy kis szunyókálás következett volna, de félúton odafelé hatalmas felhőszakadás tört a városra, mi is bemenekültünk egy pizzériába, ahol életünk legszörnyűbb olasz fagylaltját volt szerencsénk kényszerűségből elfogyasztani, messziről kerüljétek el a San Marco téri azonos nevű műintézményt!

Akadémia: Itt áll az eredeti Dávid-szobor, a kiállítócsarnok szárainak találkozásánál, közelről, távolról jól megcsodálható, körbejárható. A 4 befejezetlen szoborról már szóltam, ami megfogott a sok táblakép és oltárkép között, az Allori és Gerini képei. Nomeg a rácsodálkozás, mennyire képtelenek voltak sokáig Mária ölébe-mellére kisgyereket festeni, a XIV. század közepéig szinte csak koravén, pici felnőttet ábrázoltak a kis Jézusként, az is, aki felnőttet tudott ugyanazon a képen anatómiailag helyesen ábrázolni.

Az időszaki kiállításon egy XIX. századi olasz szobrász-másoló, Lorenzo Bartolini munkáiból (zömmel gipszfaragások, illetve pozitív öntőminták) láthattunk síremlékekre, kertekbe megrendelésre készült műveket. Kihasználva a kiállítás adta érdeklődést, a szobormásolás módszereiről, titkaiból is kaptunk ízelítőt, érdekes volt. A művész sírjával még innen hazafelé, a Santa Croce-templom kerengőjében találkoztunk.

Másik időszakos kiállítás középkori hangszereket mutatott be, végre értem, hogyan működött a clavichord!

Hazafelé útba  esett a buszmegállóhoz, és a nyitvatartásába is pont belefértünk (szerencsénk is volt, mert amíg bent voltunk, újabb eső örvendeztette meg Firenze városát). A Santa Croce templom egy hatalmas komplexum, nagy kerengővel, sok kápolnával, kettőben közülük Giotto-freskók. Az egyik, különálló kápolnát Brunelleschi építette. A templom belsejében Ghirlandaio-freskók, és az olaszok nagyjainak síremléke, vagy mementója (az előbbiek közé Galilei, Michelangelo – Vasari műve, az is mindenhol ott volt -, és Machiavelli, az utóbbiak közül Dantét, Fermit, Marconit említem. A főhajóban, az olasz templomokban szokásos módon, csaknem középtájon egy Cimabue-feszület lóg 1302-ből, sajnos csak másolat, az eredeti megsérült vagy negyven éve a nagy árvízben – az egyik oldalkápolnában az is látható.

Egész nap egyetlen magyarral sem találkoztunk, mi képviseltük hazánkat, miként az előző napokban is, Padova óta. Igyekeztünk kitenni magunkért, előre engedtük az öregeket és nem hangoskodtunk, adtunk az országimázsnak.

(folyt.)

 

Főoldalra

Itália 4-5. nap - Firenze 1.

(Képekkel)

Firenze számunkra a városok városa. Nyolc éve volt ott három napunk, nem győztünk betelni vele, a múzeumaival, épületeivel, a város hangulatával. Bár az élmények megismételhetetlenek, és nincs kétszer ugyanaz a folyó, de itt az alkalom egy újabb két napra, rugaszkodj neki, Firenze, bűvölj el ismét!

Amiket a múltkor nem láttunk: A Dómba nem jutottunk be (a Battisteróba igen), és az orrunk előtt bezárt a Lorenzo-kápolna. Dávidot éppen restaurálták, vagy mi, csak a másolatokat szemlélhettük, van belőlük elég városszerte.

És most megérkezés, a legnagyobb dugóban, háromsávosított kétsávos utakon, robogós  olaszok, rémálom második kiadás, az első Rómában volt hét éve, ugyanebben az időben, de négysávos felfestésen hatkocsis párhuzamos közlekedéssel.

A szállást közvetlen Firenze szélénél foglaltam, a parkolás miatt. Ez végül bevált, mert jó volt a közlekedés, a kocsit ott lehetett hagyni a csendes kis utcában, a háztól pár tíz méterre, de ami a legjobb volt a választásban, azt nem lehetett tudni előre: a háziak. Mindketten idősebbek, de a férfi még dolgozik, a nő rendezi a Bed & Breakfestet (ahogy itt a panziót hívják). Nagyon beszédes volt, reggeli közben odaült, sokat beszélgettünk, nagyon közvetlen és nyitott volt.

A ház, amelyben laktunk, harminc éve még egyedül állt a környéken, egy parasztgazdaság központja volt, a férj felmenőié. Először le akarták bontani, hogy valami "rendeset" építsenek a helyére, de kiderült, hogy a ház magja az ezerötszázas évekből való, lakótoronyként indult, amelyet aztán a város visszabonttatott – az olasz városállamok történetében hol támogatták a lakótornyokat, amikor a családok erősödésének ilyen látványos megjelenése nem zavarta az államot, vagy éppen elég gyenge volt ahhoz, hogy tűrni legyen kénytelen, máskor viszont kötelezték meghatározott magasságig visszabontani azokat. Firenze is tele volt tornyokkal, Sna Gimignano elbújhatna mellette, de másként alakult a történelem, a városban igazán magas torony nem is maradt, csak az első két-három emeletig nyúlnak fel, már ahol még felismerhető az átépítések, hozzátoldások után, hogy az lakótorony volt.

Ahol laktuk, az az első emelet magasságáig lett visszabontva, és nem lehetett nem meghagyni, ezért az utólagos hozzáépítéseket is figyelembe véve, az ősi részek meghagyásával lehetett építkezniük. Pazar kis toszkán ház lett belőle, mi fent laktunk a tökéletesen kivitelezett, fagerendás, terrakottával kirakott padlójú, és azzal fedett szobában, az egész összkomfortos lakás a nyugalom szigete.

Érkezésünk után a férfi feljött, és hozott toszkán bort, mint mondta, nagyban vásárolja, és tárolja a borospincéjében a bort, közvetlenül a termelőtől, és ebből kaptunk egy üveggel. Később a borospincét is láttuk, ami egyben a valahai torony pincéje volt, boltíves, és látható volt a technika, amellyel készítették a boltozatot, a nád-állványzat nyomai a téglák közti malteron.

Reggel elindultunk, nyakunkba vettük a várost: konkrét terveink voltak, az elmaradt és az újranézendő helyek listája. Kezdtük volna az Akadémiánál, ami a helyi Galéria, szobrokkal, táblaképekkel, de úgy elbeszélgettük az időt reggel, hogy mire a buszról leszálltunk, már elmúlt tíz, és a sor jó százméteres: és mivel az első beeresztéssel megtelt a múzeum, nemigen engedtek be a sor elejéről. Amíg G tartotta a sort, körülnéztem, és találtam elővételi lehetőséget (felkészültebbek ezt otthonról, a neten megtehetnék, valószínűleg kisebb felárral), és délutánra vettem két időpontra szóló belépőt.

Eme fiaskó után irány a San Lorenzo templom, a Medici-kápolna. Legutóbb tíz méterre sem voltunk a kapujától, amikor becsukták, nagy sajnálatunkra. Most sem sor nem volt, se tömeg, nyugodtan végigjárhattuk az altemplomot, ahol a család kevésbé illusztris tagjai nyugszanak a padló alatti kamrákban, majd a kápolnát, ahol a renoválási munkák mellett IV. Henrik francia király élettörténete festményeken című kiállítást is meg lehetett nézni, persze csatajelenetek és be- és kivonulások, valamint a koronázás voltak a képeken. Nem voltunk túl aprólékosak, hiszen maga Michelangelo várt bennünket az új kápolnában. És lőn, a két, minden művészettörténeti könyvben látható szoborpár, a Hajnal és az Alkony, és a Múlt és Jövő elé álltunk, és tanúsíthatjuk, nem csak jól vannak fotózva :). A kápolna apszisában a falon valószínű Michelangelo vázlatai láthatók, ide is tervezett két reliefet, de a pápa Rómába rendelte, és ezek elmaradtak.

Az Akadémiában délután láthattuk az ugyanezen okból félbemaradt szobrait is, négyen is dolgozott egyszerre, mindnél látható, valóban úgy dolgozott, hogy látta a kőben a szobrot, és csal „kibontotta”, levéste a felesleget. Kettőről el is feledkezett az utókor, mígnem az 1800-as évek közepén fel nem fedezték újra. Kettő ezekből is a pápai ukáz miatt maradt félbe, az utóbbi kettőnél változott a koncepció, vagy elfogyott a pénz, szóval valami egészen banális okból félretolták őket.

(folyt.)

Főoldalra

Itália 3. nap - Mantova

(Képekkel)

Mantova, a Rigolettó színhelye, és Rómeó menekülésének helye, ennyit tudunk róla általában. 4000 éves város, etruszk előzményeken épült amelyet a Mincius-folyó természetes védelmet adó szigetein alapítottak. A klímája nem szerencsés, mert a város folyója itt hatalmas tavakká szélesedik, és körbefogja a belvárost, nyirkossá, párássá téve a levegőt, és elárasztva szúnyogokkal. Cserébe jól védhető volt, és a fekvésénél fogva is különleges célpont ma.

A város nagy időszaka a Gonzaga-család 1328-tól tartó háromszáz éves uralkodása, akik mint nagy műpártolók, felvirágoztatták a várost, ma is ennek az emlékeiből élnek (és jól sáfárkodnak: pár éve a legélhetőbb városnak nyilvánították Olaszországban, gazdasági, környezetvédelmi szempontokat figyelembe véve). Húsz évig dolgozott udvarukban Monteverdi is, mielőtt Velencébe ment volna - bár pont az ő megbecsülésére nem lehettek büszkék a Gonzagák. Nem úgy, mint Mantegnáéra: a hercegi palota "Esküvői terme" (Camera degli Sposi) freskóinak alkotójára, őt bőkezűen javadalmazták udvari művészükként.

Hét óra felé érkeztünk, gyors lepakolás, letusolás, és irány a város. A háziasszonyunk ajánlására egy kisvendéglőbe megyünk, ahol tipikus mantovai ételekkel ismerkedünk – az egyik egy édesen elkészített tortellini-féle, a másik pedig a mi rizseshúsunkra emlékeztető, de sokkal apróbb húsokkal, és sokkal szárazabbra elkészített fogás – csúszott hozzá a ház bora, egy kékfrankos. A kitörni készülő vihar elől éppen hazamenekülünk, és bentről hallgatjuk az elemek zaját – nem sokáig.

A másnap Mantova napja. Délután kell továbbindulnunk, addig miénk a város. A kocsiba költöztetjük a csomagokat, és irány a paloták. A vár, a hercegi paloták, templomok, mind ennek a kornak az emlékei, Mantegna és mások freskóival.

A hercegi palota a maga ötszáz termével abban az időben a fejedelmi lakok között a legnagyobb volt Európában. Kb. másfél óra, amíg a látogatható részt bejártuk. A Gonzágák után sokat romlottak a körülmények, az átépítéseknek a freskók, díszek áldozatul estek, szerencsére a Mantegna nem. Freskója a régi, négyzet alaprajzú, a négy sarkán egy-egy toronnyal büszkélkedő, XIII.századi vár egyik tornyában díszíti egy terem falát, és a hercegi családot ábrázolja hatalmuk és dicsőségük teljében, világi és egyházi hatalmasságokként.

A várban és a hercegi palotában sem lehetett fotózni, nem is tettem, de az ablakból az épületről és a környékről megpróbáltam. Ezt is megakadályozta az éber teremőr, érdeklődésemre közölte, hogy azért, mert az ablakból a látvány is know-how. Így maradtak a külső felvételek (kivéve ezt a kettőt).

A főtéren, és a környező utcákban kirakodóvásár volt, alig lehetett közlekedni a tömegtől – bár ekkor is sokan kerékpároztak. Nagy keletje van a bringázásnak, minden városban (a nagyon hegy-völgyeseket leszámítva) bevett közlekedési mód, sok jelzett kerékpárúttal, persze, hogy zömmel nem a járdán. A vásár, mint mindenhol a világon. Csak pont húzós vécét nem árulnak, de amit igen, az tökócsóér', lehetőleg ötöt kettő-három áráért. Voltak persze különlegesebb dolgok is, egy virágos például a hatalmas csokraival és különleges cserepes növényeivel. Az árusok kisebb része olasz, a többi török, román, kínai, a piacfelügyelő rendőri (csendőri?) kísérettel járt körbe, és igencsak szigorúan ellenőrizte a jogosultságokat.

A következő, amit megnéztünk, a Gonzagák 1500-as években a Te szigeten épített Palazzo Te nevű palotája. Ma már nem sziget, feltöltötték a környékét, és parkosították – ezen azért sokat nem dolgoztak. Nem tudom, anno milyen volt a környezete és a belső udvar parkja, de ma meglepően csupasz, még cserepes növényekkel sem teszik vonzóbbá, ebben a hőségben mi is csak azért rohantunk át rajta kifelé menet, mert muszáj volt. A palota egyébként elsősorban a freskói miatt érdekes, többségükben mitológiai jeleneteket ábrázolnak, komplett történetet elmesélve egy terem falain körben, például Ámor és Psziché összekerülését, a próbákat, amelyeket Psyché ki kellett, hogy álljon a szerelméért (nem állta ki, de mégis happy end lett, Jupiter erkölcstelennek bélyegezte a frigyet, talán pont ezért). Közben jelenetekkel az Aranyszamárból... Az Óriások terme a Jupiter ellen fellázadt gigászok harcát és bukását ábrázolja, oldalt Gaiával, szenvedő anyjukkal, aki kénytelen végignézni szülöttei pusztulását.

Egy gyors szendvics, kávé, és irány Firenze!

Főoldalra

Itália 2. nap - Aquileia, Pádua

(Képekkel)

Fürdés után indultunk. Első úticél Aquileia városa, nem messze az Adriától, a neve a Láthatatlan emberből is ismerős lehet. A város a római korban jelentős ipari és kereskedelmi központ, nagy kikötővel, 160 körül százezer lakossal. Attila hunjai, Róma felé törve, a város határában ütköztek meg a légiókkal. A csata eldöntetlen volt, A légiók nem tudták megállítani a hódítót, de az mégsem jutott el Rómába. A város sorsa mindenesetre megpecsételődött, lakosai, már akik túlélték a csata utáni napokat, a lagúnákba menekültek, talán Velence későbbi alapításához is lehetett közük az innen menekülőknek (lám, ebben is benne a kezünk...). Ma kis városka, a régi gazdagságára csak a már feltárt, és a még a föld alatt rejtőző emlékek utalnak. A kora keresztény bazilika jó állapotban megmaradt, nagyvárosra méretezett, a padlója pedig apró mozaikkal van kirakva. Látható a Jónás és a cethal, hatalmas szemű delfinekkel és tintahalakkal, halászjelenetek, geometriai minták, és mesterségek megformázásai között. Az altemploma tele freskókkal az ó- és újszövetségből. A bazilikával szembeni utcában pedig egy kellemes fagyizó várt bennünket.

A következő megálló Padova. Itt nem szándékoztunk sok időt tölteni, egyedül Giottó festményeiért, a Capella degli Scrovegni megnézésére mentünk, az előző út adósságaként. (A kápolnabelsőről fotók itt találhatók).

A Scrovegni-család gazdagságát az uzsorából szerezte, egyik tagjuk az Isteni színjátékban is megemlítésre kerül. Az ő fia, annak reményében, hogy a család tagjait megmentheti a kárhozattól, adott megbízást a kápolna építésére, és kérte fel a kor elismert művészét, Giottót a freskók elkészítésére. Giottó az első festő az európai festészet történetében, aki képes volt térben elhelyezett, élettel teli jeleneteket alkotni. A freskói a korabeli képek közül is kiemelkednek, a mozdulatok életszerűsége, az arckifejezések természetessége és a térábrázolás, a perspektíva mesteri használata miatt.

A kápolna freskói többnyire eredetiek. A mellette álló Scrovegni-házat és az előtte álló loggiát a 18. század végén elbontották, így megszűnt falak kitámasztása. Az épület gazda nélkül állt, és ez a fél évszázad rengeteg kárt okozott az állagában. Végre a városnak feltűnt a tarthatatlan helyzet, és az egyszerűbb bontás helyett távlatosan gondolkodva a felújítást választották.

A látogatás kétszer tizenöt perces. Limitált létszámú csoportokban lehet bemenni. Az első tizenöt perc egy klimatizált helyiségben töltendő, ahol a kápolna történetét ismerteti egy kisfilm, majd így lehűlve és megnyugodva mehetünk be a freskókhoz. A freskókhoz, amelyek teljesítik a várakozásaimat, csodálatosak és feledhetetlenek.

Végül egy kérdés: Mi a szokatlan a pádovai villamosokon?

 

Főoldalra

Itália 1. nap - Trieszt

Képekkel, ahogy időm engedi, teszem fel a többit is.

Az idei nagy út célja Olaszország. Voltunk már, Velencében, San Marinoban, és egyszer, hét éve Toscanán át le Rómáig, egy leugrás Pompeiibe, majd Assisin keresztül haza, két és fél hét alatt. Azóta érlelődik a gondolat, megnézni az északi részt, a tavak környékét - nem kihagyva persze az örök szerelmet, Toscanát.

Mivel az eddigi szállásokon nem volt wifi, ezért csak gyűlt az anyag. Most van, így elkezdem felpakolni, de a képeket csak otthon teszem mellé, részben időhiány, részben a net esetlegessége miatt.

Tehát: -egyelőre- képek nélkül, Olaszország.

Csak másnaptól volt szállásunk Olaszországban, de, hogy annyival is közelebb legyünk, időben elszabadulva a munkából, és előző este gondosan becsomagolva (hogy mennyire, az úgyis csak ott derül ki), még hétfőn este elmentünk a Balatonig, meglátogattuk Anyut.

Másnap az első komppal át a déli partra, és indulás Trieszt felé. Még a kompon eszünkbe jutott (nem nekem), hogy a biztosítást nem kötöttem meg, így a határ előtti INA kútnál úgyis kell matrica, megpróbáljuk. Hát igen, volt wifi, volt sebessség, lett biztosítás is.

Az út egyébként teljesen eseménytelen, a határ után elfogynak a tengerpartra igyekvők, elmennek délebbre, mi a szlovénokon keresztül, végig sztrádán, hamar odaérünk. Szlovénia továbbra is kis Ausztria, rendezett, pontos, tiszta. Az olasz határon való átlépést azonnal észrevesszük: a hegység délnyugati oldalán ránk zuhan a forróság, és minden poros, majdhogynem koszos, elhanyagolt – az utak széle, a hidak alja, a földek.

Korán van, a szállásra nem mehetünk, irány a Grotta del Gigante! Úgy hirdetik, hogy ez Európa legnagyobb barlangterme, hatezer köbméter, 107 m magas, 280 m hosszú és 65 m széles. Szerencsénk van, öt perc múlva indul a csoport, hozzájuk csapódunk (az IKEA Family kártyára kapunk 1 euró kedvezményt a jegyárból!). A bejáratnál figyelmeztetés: 500 lépcső lefelé, majd ugyanennyi felfelé – egy vidám (német?) turista a rajzon, amint lógó nyelvvel, és pocakkal kúszik fel a lépcsőn négykézláb. Sebaj, mi az nekünk.

A bejárat után rögtön kezdődnek a lépcsők, egy kb öt méter széles hasadékban ereszkedünk lefelé, lassan tágul, majd megpillantjuk a termet: lélegzetelállítóan hatalmas, az előző csoport alig kivehető az alján, inkább a hangot hallani. A falakon, és lent cseppkőfolyások, és néhány álló oszlop, összenőttet nem látunk, csak a lentről nyújtózkodókat. Szerkezetük szokatlan, mintha különféle méretű tányérok lennének egymáson. A legnagyobbat már felfelé kapaszkodva látjuk: kb 20 méter magas, hófehér, az átmérője olyan három-négy méter között váltakozik. A barlang egyébként ebből az egy teremből áll, a legnagyobb belmagasságnál két nylon cső emelkedik, egy kutatás eszközei, a légáramlásokat, és a barlang levegőjét vizsgálják vele.

A látvány lefelé is, felfelé is nagyon impozáns, az alján pedig egyenesen elfárad a szem a mennyezetet keresve. Ha annyira nem is, mint a rajzbeli német, de jól elfáradtunk, kimozgattuk a tagjainkat az öt órai autózás után. A túra alig egy óra.

A barlangtól Miramare felé vettük az irányt. Ezt a kastélyt Habsburg Miksa főherceg, majd mexikói császár és felesége építtették a saját részükre, de mielőtt teljesen elkészült volna, Miksa elfogadta a felkérést Mexikóból, és oda költöztek. A császár kivégzése után a feleség még lakott benne, majd rövidesen jött a környék leválása a Monarchiától, ezután egy hős olasz pilóta lakta, ő az emeleti részt alakíttatta ki a maga számára, így a Habsburg-lakosztály nagyrészt érintetlen maradt. A kastély a tengerparton van, saját kikötővel, és egy hatalmas parkkal rendelkezik, amelyet tavaly a tíz legjobb olasz park közé választottak – ismerve a választékot, ez nem semmi. Pedig a park elhanyagolt a korábbiakhoz képest, legalábbis erre utalnak az üres kis félkör terecskék az utak mellett.

A férfi-szárny szobáinak díszítése Miksa kívánságának megfelelően a Novara cirkáló – a Monarchia flottájának egyik éke – kabinjainak burkolatát, és díszeit alkalmazza. Az ananász és a horgony mindenhol visszaköszön, még a feleség szobáiban is, bár azok nőiesebb díszítésűek. A berendezési tárgyak egy része az európai városok, uralkodóházak sőt a pápa ajándékaként kerültek a kastélyba – akkoriban is megvolt a felhajtás, ha nem is volt tv a közvetítéshez, egy-egy uralkodói menyegző körül.

A későbbi tragikus végre alig emlékeztet valami, sőt, a kiállítás szemérmesen elkerüli a történetnek azokat a részeit. Mint egy dicső momentumot, bemutatja a kis asztalkát, amelyen Miksa a felkérést elfogadva aláírta azt, a kápolnában megjelenik a függönyökön Mexikó jelmondata, és itt vége. Pedig tanulságos történet egy, a trónra hazájában esélytelen, de nagyra hivatott, tehetséges, de naiv trónörökösről, aki komolyan hitt a nép felemelésében és boldogításában királya által – mindezt egy olyan korban, amikor a királyok csillaga épp leáldozóban volt.

Négy óra felé érkeztünk meg Triesztbe. A város érdekes helyen fekszik, a mészkőhegyek meredeken zuhannak le a tengerhez körülötte, karéjba fogva a várost – kijönni, bemenni szűk, keskeny, kanyargós szerpentinen lehet. Egyszer már átutaztunk rajta, jó barátom kocsiját vezettem, aki mellettem ült, öt évet öregedett, míg leértünk. Most is izgalmas volt, valószínű nem a nagy sztrádalehajtó felől mentünk. Lent három hatalmas öböl, körülötte a város, a kikötők.

A város egészen más volt, mint számítottuk. A háromszáz éves Habsburg-uralomból kiindulva egy tipikus monarchia-beli várost vártunk, legalább a központban a tizenkilenc-huszadik század palotáival, középületeivel. Ha valaki járt Ljubljanában, az pontosan ilyen. Ezekből itt csak a vasútállomás épülete volt meg, a többi tipikus olasz, a sétálóutcája mint a Ramblas Barcelonában, a hömpölygő tömeg, a teraszok, kiülők, persze sokkal rövidebb és kisebb kiadásban, de a mediterrán könnyedség és hangulat megvolt.

Trieszt: ezeréves, a monarchia-beli sorsunkban osztozó város, a múlt században talán világcsúcsot döntött a negyven év alatt hány országhoz tartozások számával,  ötvennégy óta Itália része, és szemmel láthatóan olasz. Joyce itt élt egy jó darabig, majd, amikor az első világháború elborította a környéket, ő is ellenséggé vált, és el kellett mennie - ettől fogva hol Zürichben, hol Párizsban élt haláláig.

Bejártuk a várost, a kikötő egy részét, majd ettünk egy igazi olasz pizzát. Utána felmentünk a várba. Várhegyre vivő úton figyelmet érdemel a XI. századi San Silvestro, ma evangélikus templom, illetve a barokk jezsuita templom, a Santa Maria Maggiore. Fent a várban hatalmas római-kori bazilika romjait tárták fel, ott meredeznek a csonka oszlopok négy sorban.

A várat az elnyomó hatalom, mint nálunk a Citadellát, a megfélemlítés és a folyamatos fenyegető jelenlét érzékelésére építette. Ma a függetlenségi harcok emlékhelye, egy hatalmas központi, és megszámlálhatatlan kis, egyes emberekre vagy csoportokra emlékező emlékművel, szerte a fűben, a fák alatt kis kövek, simára csiszolt felületükön a név, az évszám.

És megcsodáltuk az egyáltalán nem reklámozott, de gyönyörű naplementét az Adria fölött, és a városra lassan ráhúzódó félhomályban sétáltunk a szállásra.

 

Főoldalra

Itália 15. nap, Verona

Reggel még egy reggeli a teraszon, majd elmegyek a kocsiért, beszuszakolom a zsákutcába  afarát, megrakjuk, és hajrá. lemegyünk Gardone Rivierabe, és kompra szállunk (nem értem az itthoni árképzést, a tihanyi komp drágább, mint ez), majd irány Verona. A komp negyedóra alatt átér a tó túloldalára, Torriba, a Scaligeri-vár festői romjai mellett, citromkertek közelében kerülünk partra. A tópartot hamar elhagyjuk, már síkságon vezet az út, szőlőskertek, gyümölcsösök között - egy borút táblái tűnnek fel rendszeresen - a pálya felé.

Délre érünk Veronába, ami azért kritikus, mert az előző utunkon nagy hatást tett ránk a San Zeno Maggiore Bazilika, és azt meg akartuk újra nézni. Szerencsénk volt, mert később zárt, és beengedtek minket. A templom, már a negyedik századtól létezett, kalandozó őseink is feldúlták, majd a tizenkettedik századra felépült a mai templom, benne San Zeno, Verona védőszentjének (korábbi püspökének) sírjával. Az altemploma a román időknek megfelelően elölről nyitott, a templomhajóból mindkét oltárt látni lehet. Az altemplomban a korábbi templomok durván faragott, zömök román oszlopai tartják a szentély padlóját, a falakon freskók. A felső szentélyben Mantegna szárnyasoltára, lenyűgöző most is, bár alatta ott fekszik az üvegfalú oltárban San Zeno mumifikálódott holtteste. Lenyűgöző, mint  a templom, a hatalmas, csíkosfalú hajó, a freskók, és kívül az ikeroszlopos kerengő, és egy lerombolt templomból áthozott faragott oszlopos erkélyek, amelyeket itt sírhelyként utóhasznosítottak.

A kerengő túloldalán II. János Pál szobrát állították fel, mióta itt voltunk.

A templom homlokzatát renoválják, ezért nem látszik, csak az arányait és a hatalmas rózsaablakot látjuk, valamint a főbejárat melletti néhány márvány-domborművet a bibliai jelenetekkel. A Dante által is megénekelt harangtornya hatalmas felkiáltójelként emelkedik az oldalán.

Utána irány a belvároa, az Aréna mellett van a jegypénztár, ahol át kell vennünk a jegyet. A főtér mellett, az ősi városfal előtt egy harmincperces parkoló, kifejezetten ügyintézésre érkezők számára (lám), beállunk, kiírom a szélvédőre az időt, és beállunk a sorba a pénztár előtt. Az Aréna jó tízezer személyes, nagyon jó állapotban maradt meg, negyvennégy márvány üléssor fut körbe benne. A méretei: 139 méter hosszú, 110 méter széles, a harmadik legnagyobb Olaszországban. A tízezer néző jó része interneten vette meg a jegyét, és itt kell, hogy átvegye. Meglepően jól haladunk, nem telik le a félóra, és kezünkben a jegy. Egy fagyival a kezünkben megyünk a kocsihoz, mellette elnyaljuk, mielőtt elindulunk a szállodához. Az út a tizenöt méteres csipkés tetejű városfalak tövében fut, majd kikanyarodunk a külváros felé.

A szállóban kellemes meglepetés ér minket: van buszuk estére az előadásra és vissza, nyilván fizetni kell érte, de biztosabb, mint keresni valamilyen alternatív megoldást. Rápihenünk az estére, majd az első busszal bemegyünk az Arénához, mert meg akarunk előtte vacsorázni. Az előadás negyed tízkor kezdődik, amikor a sötét leszáll, a főtéren, az Arénával szemben csak vendéglő, az árkádok előtt öt sor asztallal, fáradhatatlanul szaladgálnak a pincérek - bár mindegyik vendéglőben van pultos kiszolgálás is, elvitelre. Leülünk, először jön kéregető oda hozzánk a két hét alatt, az elutasításra kiderül a nacionáléja, meghalljuk a morgását, miközben megy a következő asztalhoz. Az étel már átmenet a hazai pizzák felé, G tésztája szerény adag, a pincér nem túl udvarias, így az édességet már nem kérjük. beszerzünk két vizet az előadásra, majd lassan odaballagunk a kapunkhoz.

Már jó egy órája engedték be a népeket, nincs sorállás, fent ültetők irányítanak, a számozatlan helyeknél is próbálnak sorban leültetni - mi ellenállunk, feljebb megyünk, egy olyan sorba, amelyik felett széles járda vezet körbe, itt legalább a hátunkat nekivethetjük, és nem lábak vannak mögöttünk. A pulóverünkre nincs szükség, a napközben begyűjtött meleget ontja  magából a márvány. A színpad úgy nyolcvan méterre lehet, három hatalmas képkeret alkotja, az aréna keskenyebbik végén felfutnak a padsorokra is, felettük barokkos, kerti lámpasort állítanak be a technikusok. Az este lassan leszáll, szmokingos hölgy jön be, két hatalmas cintányérral  a kezében, kétszer összeütötte, majd a harmadik hangját hagyta végiggördülni a köveken. Hatalmas tapsot kapott: megvolt az első csengetés. A harmadik bejövetele után kialudtak a fények, bejött a karmester, Carlo Rizzi, és felcsendült Verdi zenéje. Ekkor következett a varázslat. A nézősereg jó harmada az első hangok alatt gyertyát vett elő, meggyújtotta, és ezernyi fénypont vibrálta végig a temetési jelenetet...

Violettát Lana Kos énekelte, a szopránja nagyon tetszett, bár ez a hang nehezebben győzi le a távolságot - meglepően jó volt az akusztika, semmi hangosítás nem volt, mégis hallottuk az éneket, és a zenekart, a távolság nem vont le az előadás értékéből. Ugyancsak tetszett Chiara Fracasso mezzoszopránja, ennek a hangnak nem volt gond feljutnia a számozatlan szektorba... Itt láthatók-hallhatók az operából, az Aréna idei előadásából részletek, több is, csaknem a teljes előadás.A férfiak közül Gabriele Viviani (az idősebb Germont) volt nagyon meggyőző.

Gyönyörű volt az este, a Hold lassan végigvonult az égen, az opera hangjai betöltötték az égboltot. A gyertyák lángja lassan kihúnyt, a hőség is enyhült, és az előadás csodálatos élmény volt - tavasszal az Operaház is műsorra tűzi.

A szünetekben jöttek az árusok, fagylaltot, italokat, vörösbort, pezsgőt, lónyálakat kínáltak, és az opera librettóját négy nyelven. Sokan böngészték az előadás alatt a kulcslyuklámpájukkal, mit is énekelnek éppen. A zsibongásnak a cintányéros hölgy vetett véget.

Az előadás végén többször visszatapsoltuk az énekeseket, volt vastaps és hurrá, meg bravó. Aztán futás a buszhoz, mert az volt a mondás, hogy az előadás vége után húsz perccel indul vissza a vár elől. Éppen elértük, hogy a reggeli hazaindulás előtt aludjunk is valamennyit.

A hazaút viszonylag eseménytelen volt, most is Trieszt felé jöttünk, de csak a tenger miatt: ugyanazon a partszakaszon, a Miramare mellett megálltunk fürdeni (mármint én fürödtem). Aztán tűz a határig, és az első hazai kútnál (már nulla kilométerre elég benzinnel) megkönnyebbülve kértünk egy kávét, a blokkon az szerepelt, Dallmayr friss kávé, ára 15%-kal magasabb, mint az olaszoknál. És mire kimentem vele a teraszra, jéghideg volt: előre le volt főzve. Hazaértünk.

..

 

Főoldalra

Itália 13-14. nap, Garda-tó

A földi mennyországnál hagytam abba: megint visszacsöppentünk a múltba, és egy csodálatosan nyugodt, csendes, álomszerű kertben találtuk magunkat. Az apartmanunk egy ötszáz éves ház földszintjén, hatalmas kőből rakott boltíves szoba a sarokban égszínkékre festett falú fürdőszobával, a másik sarokban a konyhapult, hűtő és a mosógép. Az apartmanba egy hatalmas boltozatos szélfogón lehet bejutni, az öreg faajtó előtt balra mosogató, faragott márványlapból, szemben kovácsoltvas szófa napsárga párnákkal. Az ajtó egy füves térre nyílik, amelynek kis részét befedi a háziak első emeleti lakásának terasza, jobbról a szomszéd ház egykori kocsibejárója határolja, kőbélletes kapujával, elölről, a tó felől pedig a jellegzetesen olasz konyha- és virágoskert. A füvön két nyugágy, egy asztal négy székkel, napernyő, a terasz lábain gyíkok, kerámiák, réz sütőformák. Csönd, béke, nyugalom, méhdöngés a teraszra felfutó és azt beárnyékoló hatalmas lila ákác és trombitafolyondár felől.

A házba belépve dermesztőnek tűnik a hideg, először meg is ijedtünk, és behordtunk a kocsiból mindent, ami takarónak használható volt, de pár perc alatt megszoktuk, és nem kellett semmi póttakaró, egyszerűen hűvös volt bent.

Az első este a falu feletti oldalban lévő kisvendéglőhöz mentünk vacsorázni, hatalmas teraszáról néztük a párába burkolózó tavat és hegyeket, hallgattuk a kolomppal ballagó teheneket. Étel gyakorlatilag egyféle volt, kétszemélyes vegyestál, mindenféle sültekkel és oldalassal, hozzá az obligát salátatál. Amire végeztünk, megtelt a parkolója, németek, és tízfős olasz családok érkeztek, a csendnek és nyugalomnak vége szakadt.

A Garda-tóról eddig csak ódákat zengeni hallottunk, itt és most kezdjük megérteni, miért.A Garda egy sajátságos, parányi, idilli világ, a tengerparti klíma és az Alpok magas hegyeinek egyvelege. A tó körül a klíma mediterrán, ennek köszönhető, hogy ez a világ legészakibb helye, ahol citromot termesztenek - a déli hegyoldalakon mindenfelé látszanak a jellegzetes, oszlopos citromkertek, amelyekben a fák tenyésznek, és ahol zordabb időjárás esetén a három oldalról zárt falak között, a pergolaszerű gerendázat alatt mód van megóvni az érzékeny növényeket.

A parton mindkét oldalon keskeny út kanyarog, gyakorta alagutakban, vagy galériában, megállni nincs hely, mert egyik oldalon a korlát, a túloldalán a tóval, a másikon a meredek sziklafal. Ahol kicsit is szélesebb a parti sáv, ott már évszázadok óta laknak. Az út mentén, és felette a hegyoldalban színpompás bougenvillák, pálmák és oszlopciprusok váltakoznak. Nem találkoztunk még ilyen varázslatos tájjal.

Reggel a tó keleti végére, Riva de Garda felé indultunk. Fürdéssel akartuk kezdeni, nehezen találtunk helyet a kocsival, talán két faluval arrébb sikerült, és mártóztam meg a tóban. Nagyon kellemes a vize, de gyorsan mélyül, és ott már, főleg, ha beljebb nagy a forgalom, felkeveredik. Az úszás után tovább.

A szállásadónk felhívta a figyelmünket Tremosine-re, a Garda felett majd' ötszáz méterrel egy szirtre települt városkára. A partról kegyetlen út visz fel, nem a minőségével, hanem a szélességével van baj, általában egy kocsi fér el, a kanyarokban és a kialakított 'passing place'-eknél lehet elengedni a szembejövőt. Miközben kanyargunk felfelé, időnként alattunk a Garda, máshol bemegyünk egy szurdokvölgybe, a szikla alatt bújunk át, a patak pedig rendületlenül zubog mellettünk lefelé, sokkal rövidebb úton, mint mi fel. A német turista itt is, mint mindig: elindul felfelé, és együtt nyomja a gázt meg a dudát, majd félreáll, aki jön lefelé... A táj egyébként csodálatos, és kárpótol mindenért.

Riva del Garda a tó felső csúcsán található város, sok ember, nagy hajók a kikötőben, buszok, autók, római falak, öreg házak, jó pizzéria, ahol a pincér anyukája az utcácska túloldalán ülve irányította a fiát, terelte befelé a reménybeli kuncsaftokat, és tartotta aztán őket szóval is. Magyarok? Á, Cicciolina is az, ő jól ismeri! - soroltattunk egy kalap alá az utca hosszán harsogva, a szomszéd asztalnál ülők nagy derültségére, én közben próbáltam nem elképzelni, hogy honnan ismeri Ciccolinát. A pizza egyébként tökéletes volt.

Hazafelé Limonéban még egy fürdés, erős hullámok között, a hőség dacára a víz sokkal hidegebb, mint reggel, de hősiesen belesüllyedek, itt is gyorsan mélyül, a tavon pedig a vizisí-sárkány kombinációsok versenyeznek (kitesurf?), nagyon látványos, varázslatosan forgolódnak a tarajokon. Nagyon gyönyörű a tó és környéke, a fotók nem képesek visszaadni, mennyire.

Másnap egy helyi sajátosságot tekintettünk (félig) meg, D'Annunziónak, az olasz egység költőjének villáját, a Vittoriale degli italianit (Az olasz győzelmek). A villát a költő a múlt század huszas éveiben alakította ki úgy, hogy az egyben az olasz függetlenségnek és dicsőségnek az emlékműve is legyen. Hatalmas fantáziával hozott létre egy fölöttébb érdekes, nagyon vegyes stílusú helyet, ahol méló emléket állított az első világháború hőseinek, a már korábban egyesült Olaszország szétszakításának vagy megcsonkításának kísérletét  (pl. a Piavénál) hősiesen visszaverő csapatoknak, majd a békekötés után a monarchia utódállamaival folytatott kisebb ütközeteknek, amelyeket az Adria-parti kikötőkért, Fiuméért, Spalatóért folytattak - és amely küzdelemnek ő tevékeny harcosa, zászlóvivője volt. Részt vett a mai Szlovéniában a Soca környéki harcokban, látta azt a  hatalmas vereséget, amit elszenvedtek a monarchia csapataitól. Utána viszont szószólója volt annak, hogy csak a Piavéig vonuljanak vissza, és ne a Mantova-környéki Minció folyóig, és ott építsék ki az új védelmi állásokat, tudjuk, milyen sikerrel. Életében meglehetősen extravagáns tettekre ragadtatta magát, például 1918-ban berepült Bécs fölé egy katonai egységgel, demonstrálva az olasz hősiességet. A háború után kétezer önkéntessel kiverte Fiuméból az angol-amerikai-francia csapatokat, és ellenállva a Rapallói egyezményben foglaltaknak, újabb háborút hirdetett - végül maga az olasz haditengerészet verte ki a városból a túlbuzgó hőst. Utána még Spalatóban is részt vett rajtaütésekben, majd visszavonult a Vittoriáléba, és életét az írásnak szentelte. Mussolini a költő nagy tisztelője volt, és az ideológiájára kimutatható hatással voltak D'Annunzio nézetei, bár ő maga sosem tartott kapcsolatot a párttal és az akkori hatalommal.

A kertben pedig eklektikus összevisszaságban ott a Piave-emlékmű, egy római stílusú oszlopcsarnok Niké szobrával, kőkarosszékekkel, delfines szökőkúttal, amfiteátrum-szerű színházzal, torpedóval felszerelt motorhajóval, az MAS96-tal, amelynek a legénységében szolgált, a hegyoldalba mesterien belekomponált cirkálóval, majd mindezek megkoronázásaként a hősi halottak Mauzóleumával, ahol halála után őt is eltemették. Mi a kertet láthattuk, mert mindenféle szórólapokkal ellentétben aznap mégis szünnap volt a kastélyban, így kimaradtunk a belső élményekből, amelyek a képek alapján... hm... nem semmik. Végigjárva a parkot, már olyan nagyon nem bántuk.

Már csak az esténk maradt itt, azt esti sétával, tóban gyönyörködéssel, olvasással és kártyával töltöttük, majd megfejeltük egy leírhatatlanul nyugodt alvással reggelig.

Este már elárulom G-nek, hogy miért megyünk másnap Veronába: a római amfiteátrumban, az Arénában Traviátát fogunk nézni, ez az olasz út "tetején" a tejszínhab, mielőtt visszazuhanunk az itthoni munkába.

..

Főoldalra

Itália 12. nap - Cislano

A következő három éjszakára a szállásunkat a Garda-tó mellett, az északi parton Gargnanó/Lianóban foglaltam. Kíváncsiak voltunk a tóra, de el akartam kerülni a tóparti tömeget, ez a városrész pedig valamivel a part felett található. Már a megközelítésre adott itiner is elgondolkoztathatott volna, mert azt javasolta, kapcsoljuk ki a tomtomot, és csak a főúton, a táblák alapján közlekedjünk – de erről majd ott.

Útközben kitérőt tettünk a Lago di Islaóhoz, ahol Maroni felett, egy Cislano nevű falu határában (a falu egy Zone nevű városka része ma már, először megijedtünk, hogy megyük a Zónába) megnéztük a „piramisokat”. Ez a képződmény a jégkorszak után alakult ki, és még ma is folyamatosan alakul. A gleccser, amelyik a tavat is kialakította, 1200 méter vastag jégből állt. Csúszása közben, ahogy felőrőlte a sziklákat, vastag morénákat rakott le. Amikor .pedig elolvadt, a jégbe fagyott nagyobb kődarabokat letette a moréna tetejére. Ezek után már csak pár tízezer év eróziója kellett, hogy a laza szerkezetű morénát a csapadék megbontsa, és mindazokon a helyeken, ahol felülről nem védte egy kő, elhordja. Így lassan kialakultak a képződmények, amelyek tíz-harminc méter magas oszlopok, tetejükön egy kőtömbbel.

A falu fent van, a piramisok felett, ott egy kis büfé mellett vannak a parkolók. Az út lefelé indul, elhalad a falu temploma mellett, erről majd a végén beszámolok, majd bekanyarodik a völgybe. Innen gyönyörű a tó látványa, a nagyobb sziget, és mellette a kisebb, rajta a parányi templommal, fantasztikusan gyönyörű látvány. Tulajdonképpen egy tanösvényen járunk, több helyen elmagyarázzák a képződmények eredetét, az életciklusukat, várhat élettartamukat, és mindent, amit a környékről – geológiai szempontból – tudni érdemes. Az ösvény elvezet a piramisok felett az omlás felső peremén, innen már látjuk, még nagyrészt felülről, a képződményeket. Az, hogy a valóságban mekkorák, ezt majd alulról mérjük fel igazán, az út befordul a tornyok közé, és ott állunk közvetlenül két piramis lábánál. Látszik szerkezete, látszik, hogy egy-egy beágyazódott kisebb kő is milyen mértékben meg tudta védeni az alatta lévő anyagot a lemosódástól. Mivel az egész egy védett völgyben van, mintha egy felhagyott külszíni bányában állnánk, ezért a szél nem dönti őket – más magyarázaton nem találni arra, mitől állnak egyáltalán a lábukon ezek a tornyok, annyira hihetetlenek és annyira dacolnak minden reális megfontolással és fizikai törvénnyel a karcsúságuknál és a morzsalékosságuknál fogva. Nem tudom, Gaudi járt-e itt, de a Sagrada Familia tornyai mintha ezek mintájára készültek volna...

Az út egyébként a természetvédelmi terület kialakítása miatt felhagyott egykori kertek maradványai között vezet, az út mentén cseresznye-, meggy- és szelídgesztenyefák váltják egymást nagy mennyiségben.

Az út második fele igen emlékezetes, vissza kell kapaszkodni a legalább száz méteres szintkülönbségen. Az út a templomnak vezet neki közvetlenül, a hajó nyugati oldalának közepén van a bejárata. Tornya a másik oldalon, aszimmetrikusan, az épülethez toldva épült. A bejárat mellett a külső falon Szent György freskója a legyőzött sárkánnyal, belül több rétegben kissé sérült freskók, és nagyon szép XII. századi román templombelső. A falon Dante arcképe is látszik, úton Bresciába megszállt itt egyszer.

A hétvége dacára váratlanul hatalmas csörömpöléssel megindult a csillesor, amelyik alatt a szerpentinen többször is elhaladtunk, magasan a hegyen látszik az akna vége, amíg ott vagyunk, folyamatosan zakatolnak lefelé a megrakott csillék. Lent cementgyárat, mészkőüzemet is látunk, de az, hogy mit bányásznak, nem derült ki.

Legurultunk a tó partjára, megálltunk Maroniban, gyönyörű kis üdülőváros, sűrű vonatközlekedéssel, hajókikötővel. Minden csendes, mert sziesztaidő van, mi is leülünk a kikötőben, és én szunyálok is egy jó félórát egy olasz családdal a szomszéd padon, akik itt ebédelnek, kávét főznek bunsen-égőn kotyogóval, de óvatosak és csendesek voltak.

Utána a Garda-tó felé vesszük az irányt. Az már a pihenés lesz a hazaindulás előtt, három éjszaka egy nyugodt, csendes helyen, reméljük.

A tóhoz érve hatalmas tülekedés és sor fogad bennünket, Salótól Gargnanóig a húsz kilométert több, mint egy óra alatt tesszük meg, az út Siófok főutcájára hasonlít egy kánikulai hét kora estéjén, csak a házak, nyaralók egészen mások, és pálmákat látunk a kertekben.

Gargnanóban elkanyarodunk a hely felé (a Garda is gleccsertó, az északi oldalán, ahol mi is vagyunk, végig hatalmas hegyek övezik, a délin csak a másik végén, úgy a felétől emelkednek a jég által kopaszra simított sziklák, erdős hegyoldalak). A szállás itinere szerint kapcsoljuk ki a tomtomot, és menjünk a táblák alapján, ezt mi csak az első visszatolatás után olvassuk el, amikor felrémlett, hogy mintha itt lenne valami jó tanács a hely megközelítésére – igen, a szűk hegyi utakra a szöveg szerint a helybeliek is csak nagyon indokolt esetben merészkednek be kocsival. Hét kilométeren keresztül emelkedünk egy szerpentinen felfelé Liánóig, újra ezer méter körül vagyunk, lábunknál a tó, jobbra-balra kopár mészkősziklák merednek az égbe. Liánóban már muszáj bemenni a házak közé, hogy ne cipeljük a csomagokat, tizenöt százalék feletti meredeken pöfögünk felfelé, G kapaszkodik, fél a hanyatteséstől, majd ott az utcánk: alig tíz méteres zsákutca. Megkönnyebbülten állunk meg, és csengetünk a háziaknak. Hatvanas úr jön ki, egyetlen szót nem tud más nyelven mint az olasz, de bekalauzol bennünket, és megnyílik előttünk a földi mennyország toszkán változata.

Főoldalra

Itália 11. nap - Lecco

Fent a Valsassinán

A Valsassina tájvédelmi körzetet néhány régi, ezerévre visszatekintő falu úgy nyolcszáz-ezer méter körüli magasságban, s pár 1700-2000 méteres hegycsúcs között, igazi pihenőövezet a környéke is, valószínű síparadicsom is. Először Barzioban álltunk meg, tipikus alpesi üdülőfalu, tele olaszokkal, mi voltunk az egyetlen külföldiek, meg is néztek minket rendesen, amikor beültünk kávézni. Itt találkoztunk életünk legostobább postahivatalnokával, nem volt egyszerű, de feladtunk egy képeslapot.

A következő Introbio, ahol a lakótornyot jártuk körbe, és az 1300-ban megesett Intróbiói ütközet emlékeit láthattuk, valamint néhány nagyon öreg, ma is lakott, és hihetetlenül szegényes faszerkezetes épületet, ez is Olaszország.

Majd megérkezünk Margnot-ba, ez a város a 800-as évekre vezeti vissza magát. Ebből várakozásainkkal ellentétben nem túl sok látható, egy-két kapubéllet, valamint a városi önkormányzat táblája a szépen, többször is felújított-átépített házakon, amely szerint ez az épület bizony, már 800 óta itt áll. A temploma mindenesetre érdekes, freskók a kora középkorból és későbbről.

A parkoló mellett volt egy információs központ (kb hat négyzetméteres faházikó), oldalán a menetrendekkel, köztük a felvonóé is, amelyik másik uticélunk volt. A felvonó felső vége a …. hegy 1700-as csúcsán van, ott akartunk kicsit kirándulni, még a túrabakancsokat is elhoztuk. Beálláskor zárva volt a központ, de amikor a városban tett körsétáról visszaértünk, nyitva volt az ajtaja. Egy korunkbeli nő takarított bent, de próbát tettünk vele. Fantasztikus volt, mert nagyon tisztán és érthetően beszélt olaszul, megértette a kézzel-lábbal, félig olaszul, félig angolul feltett kérdéseinket, és értelmes, kimerítő válaszokat adott rá. Megtudtuk, hogy az elvileg július 1-től működő felvonó felújítása nem készült el, majd talán két hét múlva, de ha felsétálunk erre meg erre, akkor nem is olyan sok az a távolság és magasság, és higgyük el, megéri. Elhittük és elindultunk felfelé. A kitáblázás nem az erősségük, de a felvonót mindig láttuk tőlünk balra, így tudtuk, jófelé megyünk – néhol tudtunk egy „rövidebb utat”, de azért haladtunk. Az út mentén kezdetben felújított házak, majd gazdátlan-lakatlan tanyák mellett mentünk el, kicsik voltak az épületek is és a gazdasági épületek is, körülöttük a néhai művelésre utaló jelek, a teraszok kőfalai jelezték a a valahai gazdálkodást – jóval ezer méter felett voltunk. Ma már az egész hegyoldal műveletlen, jószág sem járja, és csak a könnyen megközelíthető tanyákat vette meg valami városi hétvégére.

Az út felénél járhattunk, amikor a hegy felett megjelentek a felhők, a szemközti orom felett is, és – bár fölöttünk még vakítóan kék volt az ég sávja -, lassan, fenyegető mennydörgések között elkezdtek összezárulni. A meredek, néptelen, erdős hegyoldal nem nyújtott semmi menedéket, így inunkba szállt a bátorságunk. Elindultunk lefelé, lassan a völgy is eltűnt alattunk. G kis hiján rálépett egy méteres kígyóra, nem tudjuk, mennyire barátságos vagy mérges, de velünk igen fenyegetően bánt. A viharral egyszerre érkeztünk a faluba, az utolsó százmétereket a házak között futva tettük meg, bőrig ázva estünk be a kocsiba. Lefelé még sokáig láttuk a mögöttünk tomboló zivatart, nem bántuk, hogy nem vállalltuk be fent kivárni a végét.

Este Leccóban lementünk a városba vacsorázni. Körbejártuk a belvárost, de nem találtunk kedvünkre valót, nagyon elegáns, vagy egyszerűen csak néptelen éttermek váltakoztak, mígnem a főtér egyik mellékutcájában megláttuk a Pizzeria Capri cégtábláját. Az utolsó pillanatban érkeztünk, mert utánunk már folyamatos volt az ajtóban várakozás, annyira tele volt. Egy igazi olasz pizzéria, családi vezetéssel, kétoldalas étlap italokkal, édességgel együtt, és a pizzájuk is olasz (úgy értem, nem az a multikulti kenyérlángosos), hatalmas, vékony a tészta, és vastag a rátét. Persze ma egyikünk sem pizzát evett, hanem G spaghetti alla carbonarat, én caloppine-t citromos szósszal, ez utóbbi sertéscomb szelet kicsit megfőzve majd körbesütve, a szósz mennyeivé tette. Nekem még befért mellé egy kis 'dolci', torroncinit kértem, mandulás fagylalt-tornyocska. A pincérlányunk nem több, mint 18, az olaszon kívül más nyelvet nem tudott, kénytelen volt az üzletvezetőt hívni hozzánk felvenni a rendelésünket, ezek szerint ők sem nagyon dicsekedhetnek a nyelvtanításukkal.

Napi lépés: 5800 ott, 3600 a vacsoráért.

Főoldalra

Itália 1. nap - Trieszt 2

Ha már Adria, a fürdés sem maradhat ki. Reggel egy korai (ami az olaszoknál fél kilencet jelent) reggeli után kimentünk a Trieszt és Miramare közötti tengerpartra. Ez tulajdonképpen egy hat kilométer hosszú sétány a tenger felett vagy öt méterrel, mellette hullámtörő kövek, és pár száz méterenként - a fürdőzés veszélyeire figyelmeztető tábla és egy kétállásos jéghideg vizű zuhany mellett - egy lépcsőlejáró.

Mindig tele van emberekkel, korzóznak, fekszenek a nyugágyon-törülközőn, az út másik oldalán ezernyi pizzéria, szálló és vendéglő, köztük szakadatlan autó- és buszforgalom, parkolóhely szerencsével található - mint Siófok főutcája csúcsidényben. Akik korzóznak, egy részük felöltözve, mint a filmekben - világos, vasalt nadrág, szalmakalap, megadják a módját. A többiek gatyában, türcsi a nyakban.

De a víz, az gyönyörű, világoskék a színe, tiszta, jól láthatók a kagylótelepek a sziklákon, és a fenék kövei. A lépcső végénél már másfél méter mély, és egy-két lépés után úszni kell - G nem is mert belejönni, csak napozott. Én jót úsztam, csodás finom volt, öt méter után már egyedül érezhettem magam a vízben, kint lubickolt mindenki.

Főoldalra

Csorna 2

A szabadságharc idején itt vívták egyik utolsó győztes csatájukat Kmety György vezetésével a magyar hadak (lám, milyen természetes számomra a szabadságharc mellé oda nem írt dátum: 1849.).

A Dreissiger-ház falán két ágyúgolyó közt található emléktábla sorai a győztes csornai csatára emlékeztetnek:

"Ezek az ágyúgolyók az 1849. évi június hó 13-án a város falai között vívott győzedelmes csatában e házba lövettek be. Rábaközi magyar! Mikor a dicső nap ezen emlékeit szemléled, hazafias érzéssel gondolj hősiesen küzdött és elesett honvédeinkre!"

A golyók a képen másolatok, az eredetieket a helyi múzeum őrzi.

A ház az 56-os emlékmű háta mögött, a főúton pár tíz méterre a belváros felé található.

 

Főoldalra

Eszterházy

Az egyetlen arisztokratától, aki nem (csak) a származásától az. Ha valakinek elkerülte volna a figyelmét, feltett egy kérdést.

Forrás: ÉS, LV. évfolyam 18. szám, 2011. május 6.

---------

Kis, magyar, akadémikus kérdés

 

Főoldalra

A múltnak kútja

... amelyről Thomas Mann óta tudjuk, hogy mélységes mély. Nem, nem a parlagi politikus percemberről akarok írni, ahol találnék kontextust, amelyben szintén kézenfekvő lenne a feneketlen  jelzőt használni, hanem még a húsvét kapcsán került kezembe egy cikk, arról.

Több hetes késéssel olvastam el az Élet és Tudomány egy cikkét, a tormáról, Marosi Kinga írását. Korrekt kis hasáb, amin fennakadtam, az a következő mondat:

"Kutatások igazolták, hogy a torma ártalmatlanítja a füstölt húsban lévő káros vegyületeket..."

Nyilvánvaló, hogy a húsvéti sonkaevés szokásának kialakulásakor ezt nem ismerték, mégis természetesen került a torma  a füstölt csülök mellé - nem hiszem, hogy kizárólag az íze miatt. Nagyon keveset tudunk a múltról, a népi megfigyelések, szokások kialakulásáról.

Valahogy úgy képzelem (kizárva azt a lehetőséget, hogy őseink sokezer éve körülállták a füstön felejtett húst, és hümmögve tanakodtak, mit is kezdjenek ezzel, megkóstolva felcsillant a szemük, hogy lám, ez jó, egyikük fejcsóválva figyelmeztette őket: a füstölt hús erősen karcinogén anyagokat tartalmazhat, így ki fogunk halni, gyerekek, mígnem a döbbent csendben valaki felkiáltott: akkor együnk hozzá tormát, itt terem a szomszédban, a majdani dél-orosz földeken, az lebontja és ártalmatlanítja), mint a kutyánál is kialakult a fűevés szokása, tudja, mikor kell kimenni, és a füvet szálanként kiválogatni, majd azt az egy szálat lerágcsálni.

Mégis, a folyamat, a tudás megszerzése, a bizonyosságig való eljutás mennyi lépcsőn, hány nemzedéken keresztül kellett, hogy végigíveljen, a töretlen hagyományok, a nyugalom, a folytonosság - a béke -, a közösség állandóságán.

Hála a lehetőségnek, hogy ez az állandóság időszakonként adott volt, és megtanulhattuk a szokásokat, a hiedelmeket -akár volt alapjuk, akár nem -, kialakíthassuk a hagyományokat, amelyek kellett ahhoz, hogy itt legyünk.

Csak nekünk nem maradt ebből a nyugalomból semmi, úgy hisszük. Persze, kérdés, majd az unokáink hogyan látják onnan visszanézve... 

Főoldalra

Birka-irka

Húsvét hétfőre.

Birka-irka

Szomorú a birka,
mert üres az irka.
Azért béget, azért sír-rí,
mivel fogja teleírni.

Majd csak teleírja
irkáját a birka,
tele azzal, amit ismer,
a nagy bével meg a kissel.

(Kaláka együttes)

Mivel ezt nem találtam fent, legyen helyette József Attila: Tudod, hogy nincs bocsánat (szövege lejjebb).

TUDOD, HOGY NINCS BOCSÁNAT

Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy, ami lennél: férfi.
A fű kinő utánad.

A bűn az nem lesz könnyebb,
hiába hull a könnyed.
Hogy bizonyság vagy erre,
legalább azt köszönjed.

Ne vádolj, ne fogadkozz,
ne légy komisz magadhoz,
ne hódolj és ne hódíts,
ne csatlakozz a hadhoz.

Maradj fölöslegesnek,
a titkokat ne lesd meg.
S ezt az emberiséget,
hisz ember vagy, ne vesd meg.

Emlékezz, hogy hörögtél
s hiába könyörögtél.
Hamis tanúvá lettél
saját igaz pörödnél.

Atyát hívtál elesten,
embert, ha nincsen isten.
S romlott kölkökre leltél
pszichoanalizisben.

Hittél a könnyű szóknak,
fizetett pártfogóknak
s lásd, soha, soha senki
nem mondta, hogy te jó vagy.

Megcsaltak, úgy szerettek,
csaltál s így nem szerethetsz.
Most hát a töltött fegyvert
szorítsd üres szívedhez.

Vagy vess el minden elvet
s még remélj hű szerelmet,
hisz mint a kutya hinnél
abban, ki bízna benned.

Főoldalra

Költészet napja

Mivel a Költészet napját József Attila (és szándéktalanul: Márai Sándor) születésnapjára tűzték ki annak idején, így kétszeres indokom is van, hogy az elmúlt pár hétben talált egyik igen kedves, és meglepően mulatságos verset ide tegyem, bár bizonyára nem mindenkinek újdonság. A vers méltóan komoly, és illendően játékos tisztelgés (is) József Attila előtt.

Az aljáig lehet gondolkodni, ki az elkövetője.

Harminckét éves múltam

– önfelköszöntő költemény –

Harminckét éves múltam el,
csatában mégsem hulltam el,

sinen

se nem.

Csak ámulok, hogy jé, nekem
félig lefolyt az életem

gügye

ügye.

A volna lettbe billen épp,
létösszegeznem illenék

emitt.

De mit?

Harminckét év elslattyogott,
nem történt semmi nagy dolog,

kis ez,

kis az.

Van már nejem, van kisfiam,
s jut asztalomra kifli, jam,

diós

briós.

De elcsigáz a teperés,
az út, mely csupa hepe, és

csupa

hupa,

s ki lát, azt mondja: „Haj, Dani,
nem vagy te már a hajdani!"

Ez, öcs,

a göcs!

Hogy újra már nem kezdhetem,
sehogy se rendelkezhetem

e lett

felett.

Hogy jaj, a múlt pár passzusát
nem költhetem már basszus át,

alap

a lap,

s a jövő sincsen nyitva már,
hogy őszbe fordul itt a nyár.

Szar ügy,

farügy!

Mi nem lettem, már nem leszek,
tűzoltó, juhász, pl. ezek,

sem ács,

se más.

Nem végzek munkát, kétkezit,
költő vagyok, ha kérdezik:

badar

madár.

S habár szemöldököm közét
redőzi az alig közép-

korú

ború,

bár gyűl a szürke szerteszét,
fejem fölött a kerge-szép

azúr

az úr.

Írta: Varró Dániel

Megjelent: Élet és Irodalom, 2011. február 2.

Főoldalra

........	Köszöntelek! Fotóim	........